A 89. Ünnepi Könyvhét programjai között sokak számára volt vonzó az a kerekasztal-beszélgetés, melynek keretében Bódi Katalin irodalomtörténészt, kritikust, esszéírót, Kubik Anna Kossuth-díjas színművészt, a Csokonai Színház tagját, valamint Szabó T. Anna költőt, írót, műfordítót Hudácskó Brigitta faggatta arról, hogy milyen is az alkotás – női szemmel.
Mivel a beszélgetés az Ünnepi Könyvhét második napján, június 8-án este zajlott a „könyvutcában”, azaz könyves standok „ölelésében”, adódott a kérdés, hogy vajon a három különböző területen, művészi ágban alkotó hölgy mit olvasott utoljára? Amint azt Bódi Katalintól megtudtuk, egyetemi oktatóként ő nem igazán tudja elválasztani egymástól azt, amit „szakmából”, például a tanításhoz vagy kritikaírás céljából olvas, s azt, amit a maga örömére vesz elő. De legutóbb Oravecz Imre trilógiájának harmadik részét, az Ókontrit olvasta. Kubik Anna számára – akinek a napokban ért véget az idei színházi évada – a versek jelentették mindig is a legnagyobb olvasmányélményt, így legutóbb Ágh István, Véssey Ede, vagy például a mellette helyet foglaló Szabó T. Anna verseit olvasta. Ám egy-egy évadban a szerepeihez köthető prózában is jártas, így például a nemrég bemutatott Oszkár és Rózsa mami kapcsán Eric-Emmanuel Schmittől nemcsak ezt a drámát, hanem sok minden mást is elolvasott, vagy például a Macskajáték próbafolyamata alatt Örkény-művekkel kelt és feküdt. Szabó T. Annára pedig legutóbb Szabó Magda egy kevésbé ismert novellája, a Piri férjhez megy című volt a legnagyobb hatással.
Hudácskó Brigitta arra is kíváncsi volt, hogy vajon milyen típusú alkotásokat élveznek a beszélgetőtársai, s mit keresnek egy-egy műben. Erre a kérdésre elsőként Szabó T. Anna válaszolt, s mint azt megtudtuk, lévén, hogy romantikus alkat, a katarzis megélése fontos számára egy-egy szöveg kapcsán, vagy épp egy színházi előadás láttán. Ezen kívül a lírában – például Weöres Sándor költeményeiben – a ritmus, a zeneiség tudja magával ragadni, egy prózai alkotásban pedig egy-egy mondat szerkezete, rejtélyes működése fogja meg. Kubik Anna mindig is a nagy női témákat kereste az irodalomban, s színművészként megadatott neki, hogy a világirodalom legnagyobb nőalakjainak bőrébe bújjon. Júliaként kezdte a pályáját, s a női témák most már a huszonhat éves lánya miatt is foglalkoztatják. Bódi Katalin mindehhez kapcsolódva a művek kezdő mondatát élvezi a legjobban – ahogyan azok képesek őt a szövegbe bevonni, behúzni –, a versek esetén pedig a lassú olvasás, és az újraolvasás vagy visszaolvasás híve. Ugyanakkor nagyon el tudja varázsolni az is, ahogyan egy kép, egy festmény, egy metszet képes történetet mesélni.
A beszélgetés menete ekkor az alkotás és az élet egyéb területei közötti egyensúly megtartásának lehetőségeire terelődött. S ennek része az is, hogy vajon hogyan lehet azzal alkotóként, s főleg női alkotóként megbirkózni, hogy miközben egy művész rengeteget ad a befogadóinak – lett légyen az közönség, olvasótábor vagy egyetemi hallgatókból álló csoport –, esetleg nem annyit, s nem épp abban a pillanatban kap vissza tőlük. Kubik Anna erre olyan értelemben cáfolt rá, hogy ő úgy érzi: a közönségtől legalább annyit azonnal vissza is kap, mint amit egy-egy előadás kapcsán ő ad nekik, s ez a nézők részéről visszaáramló energia segít neki nap mint nap újra felmenni a színpadra. Csak hát a színház a pillanat művészete, ritka, hogy még két-három nap múlva is hatása alatt legyen a néző, ráadásul a színészeket nagyon gyorsan el is felejtik. Sajnos még a fiatal színészkollégái – hiába szakmabeliek – se nagyon tudják, ki is volt Tolnay Klári vagy Ruttkai Éva. Szabó T. Anna ezzel a kérdéssel kapcsolatban különbséget tett a közösségi média adta lehetőségek és a verse későbbi befogadása között. Mert ma már lehetőség van arra, hogy egy-egy versét azonnal feltegye a világhálóra, s ilyenkor jönnek is az azonnali visszajelzések, miközben ezt jobb, ha inkább egyfajta játéknak fogja fel, hiszen az elmélyültebb befogadáshoz „belső rétegzettség” és figyelem kell, amit az olvasó valószínűleg a versek könyv formájában történő olvasásakor képes megtenni. Bódi Katalin pedig tanárként igyekszik a hallgatóit folyamatosan bevonni egy-egy órájába, azonnali reakciókat várva tőlük, s ezekből ő azonnal le is tudja szűrni, hogy egy-egy órája hogy sikerült. De abban mindhárman megegyeztek, hogy egy-egy fellépés, vagy egy-egy előadás vagy óratartás előtt mind a mai napig izgulnak…
Az alkotás és az egyensúly kérdése abból a szempontból is érdekes, hogy a női alkotók – s itt a moderátor Jane Austen írásművészetére utalt, akinek csak a családtagjai elől elrejtőzve volt lehetősége alkotnia – továbbra is egyfajta „lopott időben” dolgoznak-e? Azaz mikor és hogyan képesek az egyéb társadalmi szerepeik – háztartásvezetés, anyaság, más szakmai kihívások mellett – alkotni vagy épp szerepet tanulni? Bódi Katalin a válaszában arra utalt, hogy mivel ő heti két-három napot tölt tanítással, a hét többi napján elvileg lehetősége lenne írni és olvasni, ám van három gyermeke, s a velük való foglalkozás mindig felborítja az alkotásra vonatkozó terveit. Így főleg akkor „erőlteti az írást”, amikor a gyermekei iskolában vannak, illetve ez a fajta tevékenysége sokszor csúszik bele az éjszakába. Szabó T. Anna minderre úgy reagált, hogy neki sajnos az éjszakázás már nem megy, hiszen a gyerekei iskolába szállítása miatt reggel korán kell kelnie, így a szintén író férjével a háztartásukat igyekeztek úgy korszerűsíteni – robotporszívóval és mosogatógéppel –, hogy az ilyesfajta teendők ne rabolják el az alkotásra szánt idejüket. Kubik Anna viszont minderről úgy nyilatkozott, hogy bár egy robotporszívónak ő is örülne, úgy érzi, hogy igazából akkor lett könnyebb az élete, amikor rájött, hogy nem lehet mindent száz százalékosan csinálni. Nem lehet az élet minden területén maximalistának lenni, így a takarítás, a háztartás, a főzés terén erről már le is tett, annak érdekében, hogy a hivatásában viszont a lehető legjobbat tudja napról napra nyújtani.
Hudácskó Brigitta – az egyensúly, az egyensúlyozás egy másik aspektusát is bevonva a beszélgetésbe – Szabó T. Anna Törésteszt című novelláskötetét hozta szóba, amelyben minden egyes szöveg a női-férfi viszonyokra, s ezeken belül is a robbanás előtti pillanatokra koncentrál. Vagyis mind a mai napig kényes témákat feszeget. De vajon mi az, amiről – az egyensúlyt felborítva – nem beszélnek a különböző művészeti ágak, pedig kéne róla szólni? Szabó T. Anna erre olyan klasszikus, de férfiak által írott műveket említett, mint amilyen Németh László Iszony című regénye, Weöres Sándor Psychéje vagy Esterházy Péter Tizenhét hattyúkja, ahol férfi alkotók vagy nőalakba bújva, vagy férfiként a nőkről érzékeny, a „gyengébbik nem” szempontjából tabunak számító témákat feszegetnek, csak hát ezeket nem nők írták meg. Mert a nőket mind a mai napig – a művészetben is – véleménye szerint a szégyen határozza meg. Ezért az írónő úgy véli, hogy a női alkotóknak tágítaniuk kellene a határaikat azzal kapcsolatban, amiről mernek, s amiről kell is beszélniük, s példaként Jászai Mari önéletírását hozta fel, aki ki mert magáról a könyvében mindent mondani. Ehhez kapcsolódott Kubik Anna, aki a magánéletében szemérmes embernek tartja magát, de a színpadon mer lelkileg teljesen lemeztelenedni, mert úgy véli, hogy a színháznak dolga, hogy szóljon bizonyos tabunak számító témákról. Például a halálról – ezért örült nagyon a most lezárult évad Oszkár és Rózsa mamijának -, vagy az öregedésről, amely kapcsán az amerikaiak például mernek filmet csinálni, mi viszont ebből a szempontból is le vagyunk maradva. Bódi Katalin véleménye szerint pedig kizárólag a különböző művészeti ágak nyelve alkalmas a tabudöntögetésre, és némiképp rácáfolt a Szabó T. Anna felvetette művek „merészségére”, amikor az Iszony nászéjszakáját említette: ott ugyanis Németh Lászlónál is történik egy vágás, s azt már nem tudjuk meg, hogy konkrétan mi is történik azon a bizonyos éjszakán…
S ha a szégyenérzetből fakadóan az egyensúly még mindig a hallgatás felé tolódik el, akkor – ezt az egyensúlyt helyreállítandó – vajon mik lennének azok a történetek, amelyekből jó lenne, ha többet látnánk a művészeti ágakon keresztül, s vajon mit ajánlanak a beszélgetőtársak a gyerekek, főleg a kislányok számára olvasnivalóul? – tette fel utolsó kérdéseit Hudácskó Brigitta. Szabó T. Anna a közeljövőben megjelenő Esti mesék lázadó lányoknak című kötet második részét ajánlotta, illetve Hargittai Magdolna Nők a tudományban határok nélkül című kötetét. S igazából bátor történeteket olvasna szívesen, például alkotó, azonos szakmát űző párok bátor élettörténetét. Vagy a szintén tabunak számító anya-lánya kapcsolatról kéne többet beszélni, amely nem mindig olyan felhőtlen, ahogyan azt mostanában a bulvár szereti beállítani, hiszen véleménye szerint egy anya közel járhat a banya kategóriájához is – szűk a mezsgye -, s például nagy költőelődje, Nemes Nagy Ágnes sem volt képes megírni az élete végére elborult elméjű anyja történetét. Kubik Anna a fiatalok számára is mindig verseket, ráadásul kortárs szerzők költeményeit ajánlja, a lányának pedig életrajzokat, mert azt látja, hogy a mai fiatal generáció képtelen a kudarcaival mit kezdeni, s ehhez nyújthatnak példát, mintát a híres, vagy akár kevésbé közismert emberek élettörténetei és megküzdési stratégiái. Bódi Katalin ehhez kapcsolódva egy gyermekkori olvasmányélményét elevenítette fel: a pöttyös könyvek sorozatban olvasta annak idején Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő életrajzi regényét, amelyből rengeteget tanult. A mai fiatalok – a saját gyermekei körében is – pedig azt látja, hogy az élethelyzetek naplószerű feldolgozásai most a legnépszerűbbek – például az Egy ropi naplója-sorozat, s hangsúlyos téma az iskolai zaklatás is. Az ez utóbbiról szóló történeteket is nagyon kedvelik a gyermekek.
A kellemes hangulatú beszélgetésből, azt hiszem, nem csak a nők, s nem csak a bármilyen alkotó tevékenységet űzők, de a férfiak is sokat tanulhattak.
Gyürky Katalin
Hozzászólások