Sávok és csillagok között címmel jelent meg Kocsik András könyve, akit többek között Stephen King is felvett autójára a kilencvenes években.
Sok érdekes történet mellett a felvezető mondatban említett is olvasható a Konkrét Könyvek gondozásában megjelent kötetben, amelyet a Romániából áttelepült szegedi egyetemista – mára gimnáziumi tanár – élt meg a kilencvenes évek elején az Egyesült Államokban. A szerzőt és könyvét bemutató cikkek javarészében szerepel az a részlet, amely arról szól, hogy a horror irodalom világsztárja is megállt egyszer a magyar stopposnak. A sztori csavarját az adja, hogy Andrásnak fogalma sem volt róla, kivel csevegett el útja során, azonban nem sokkal azután, hogy Kinggel különváltak útjaik, egy óriásplakáton meglátta az írót, amely az új könyvét reklámozta. Ekkor döbbent rá, ki volt a sofőrje. Ehhez hasonló érdekes és színes történetek sorjáznak a Sávok és csillagok között című kötetben, amelyről az 53 éves szerzővel, Kocsik Andrással beszélgettünk.
Három évtizeddel korábban jártad meg az Egyesült Államokat, ám csak most, 2025-ben jelent meg az erről szóló könyv. Miért?
Valóban, 93/94-ben jártam először Amerikában. Naplóként vetettem papírra az élményeimet, főként angol nyelven. De nem azért, hogy majd egyszer könyvet írok belőle. Inkább csak azért, hogy megmaradjanak az emlékeim. Ez volt életem első nagyobb utazása, és nem akartam, hogy idővel megkopjanak a kalandjaim. Illetve az is felötlött bennem, hogy majd a gyermekeim elolvashatják, merre jártam, mit éltem meg. Hazajöttem, teltek az évek, utaztam másfelé is, de azon nem gondolkodtam, hogy kiadjam valaha is. Nagyjából 15 esztendő múlva egyre többször fordult meg a fejemben, hogy érdekesek ezek a történetek, milyen jó lenne mégis megosztani az olvasókkal.
Hogyan zajlott a könyvbe rendezés folyamata?
Nem akartam angolról tükörfordítani, ezért újraírtam magyarul. Illetve kiegészítettem a leírtakat, mert az eredeti szöveg karcsú volt, és az is színesítette, amit azóta tapasztaltam az életemben. Így lett kerek a szöveg. A Facebookon publikáltam kisebb epizódokat, amelyekre jó visszajelzéseket kaptam. A Szegedi Egyetemen volt egy rádióműsorom, a Tripper, ott is volt szó erről az anyagról. A műsor megszűnte után tartottunk egy búcsúbulit, és ott a srácok úgy gondolták, szívesen bespirálozzák a könyvet, tesznek bele képeket és úgymond, „kiadják”. Ezt osztogattam a családban, és a baráti társaságban.
Ez volt tehát az „eredeti tekercs”, hogy Jack Kerouackot is említsük.
Igen. Ekkor már felötlött bennem, hogy sikerülhet-e valamelyik kiadó érdeklődését felkeltenem. Az interneten próbálkoztam, és jöttek is visszajelzések: szívesen kiadják, csak tegyek bele másfél-kétmillió forintot. Na, az nem volt. Ennyire erős vágyat azért nem éreztem, hogy kijöjjön a kötet, különben is, van annyi könyv a világon, hogy eggyel több vagy kevesebb, ugyan minek? Gondoltam, mindent megpróbáltam, akkor ez ennyi volt. Aztán képbe került Dudich Ákos, akiről azt gondoltam, csak fordításokat csinál, azonban kiderült, egy kiadót is vezet, a Konkrét Könyvek-et. Úgyhogy elküldtem neki is, ő gyorsan visszaválaszolt, hogy nagyon tetszik neki a könyv. Bevállalta.
Milyenek a visszajelzések, mennyire kelendő a könyv?
Egyelőre nincs nagy rálátásom erre, bő egy hónapja jelent meg. De egy érdekes adalék, hogy a kolléganőm – egy gimnáziumban tanítok – nemrég a Balatonnál nyaralt, és úgy értesült a kötet létezéséről, hogy valaki napozott mellette, és éppen ezt olvasta. Érdekes ez, különben, mert manapság nem nagy reklámot jelent, ha amerikai zászló látható a borítón. Ákos azonban úgy gondolta, így lesz jó.
Manapság is végig lehetne még stoppolni az Államokat?
Valójában, amikor én nekivágtam, már akkor sem volt annyira bevett szokás a stoppolás, egyes államokban tilos volt az országban. De ma is vannak olyan emberek, akik így utaznak keresztbe kasul. Álltam az út szélén, és láttam a táblát, hogy stoppolni tilos. Terjedt a szóbeszéd, hogy kirabolták a sofőrt, megöltek valakit vagy megerőszakolták a stoppost. Felfújt hírek voltak, de ezeknek a híreszteléseknek valahol áldozatául esett a stoppolás. Úgy mentem át az Államokon, hogy ha elkap a rendőr, baj lesz, ez elő is fordult, de végül nem vitt be. Csak közölte, ha még egyszer meglát itt, megütöm a bokámat. Úgy vélem, a mai világban is ugyanúgy működik a stop, az emberek ma is ugyanolyan jók – mondjuk, 95 százalékuk -, mint régen. Bármit is sugallnak a közbeszédben, a médiában. Akár az USÁ-ban, akár Indiában vagy Törökországban jártam, mindenhol a segítőkészek voltak az utazóval.
Ha elindulsz egyedül valahová, egyébként is számítanod kell az emberek jóindulatára. Ez olyan volt, mint a koldulás, csak nem pénzt kértem, hanem azt, hogy vigyenek el A pontból B-be.
A legtöbb emberben munkálkodik a félsz, hogy elinduljon, egyik sofőrre sincs ráírva, ha valamelyikük esetleg gyilkos. Az egyetemi harmadévem szigorlatai után úgy mentem ki, hogy nem jövök vissza, csak 15 hónap múlva, mire kezdődik a következő év. Azonban a vízumom csak hat hónapig volt érvényes, nem hosszabbították meg, ám eldöntöttem, nem jövök haza fél év után. Benne volt a pakliban, hogy többet nem mehetek az Államokba, ezért gondoltam, amíg kint vagyok, mindent megnézek, amit lehet. Nem jól tudtam, mert négy év múlva gond nélkül beléphettem az országba.
Összességében mit adott neked ez a bő egy év? Szerinted mivel lettél több?
Amikor hazajöttem és találkoztam a korábbi egyetemi csoporttársaimmal, azt éreztem, hiába csupán egy bő év telt el, mintha közben leéltem volna egy, vagy akár több életet. Rengeteg emberrel találkoztam, nagyon sok nem várt szituációba kerültem, rendkívül sűrű, élményekkel teli volt az az időszak. Mindig a szabad ég alatt aludtam, szállodába egyszer sem tértem be. A sorsom összehozott az üzletembertől kezdve a csavargókon át a junkie-ig, megismertem sunyi és becsületes amerikait, hallgattam szinte minden vallás képviselőjét, néhányszor vészhelyzetbe kerültem és olykor halál közeli élményem is volt. Ezernyi emberrel beszélgettem, bejártam a hatalmas amerikai spektrumot, ez kinyitotta az elmém a világ felé. Ha ránézek az USA térképére, egészen más érzés tölt el azóta, számtalan emléket idéznek fel bennem a tájak. A saját filmemet látom, tudom, hogyan néz ki a préri, a Sziklás-hegység, az Atlanti-óceán és a többi jellegzetes hely az Államokban.
Nagy lehetett a kontraszt, amikor visszajöttél Magyarországra.
Ég és föld, mintha idegen bolygón jártam volna. Gondolj bele, 15 hónapig csak angolul beszéltem, olyanokkal is, akik különböző autentikus verzióját használták a nyelvnek. Indiánokkal, mexikóiakkal, négerekkel laktam együtt. Ennek is köszönhetően mindenféle angolt megértettem, olyanokat is, amelyeket a tanáraim például nem. A nagy számok törvénye alapján nagyon okos és persze buta emberekkel is találkoztam, olyanokkal, akik tisztában voltak, hol van Magyarország és ismerték az európai történelmet, és azokkal is, akik életükben nem hallottak még rólunk. Érdekes, azoknak az embereknek a többségük, akikre felnézek, amerikai. Ott sincs kolbászból a kerítés, de jónak mondható színvonalon élt a többség, akkoriban havi 1000 dollár körüli összeget kerestek. Emellett természetesen voltak nagyon a peremen élők, no és multimilliomosok is. Úgy tapasztaltam, a társadalom elég jelentős része függ valamitől, piától, fűtől vagy valamilyen nyugtató hatású gyógyszertől. Nagyon hamar tabletta után nyúlnak, ha kicsit fáj a fejük, vagy nem jön álom a szemükre, máris bevesznek valamit.
Így ötven fölött mennyire maradt nyughatatlan a véred?
Én inkább extra kíváncsiságnak nevezem. A nyugtalan ember mindenhonnan és mindenáron továbbállna. A stoppolás pedig nyugalomra tanít, csak akkor jutsz el valahová, ha türelmesen vársz az út szélén. Aki nem bírja egyedül, hogy esetleg órákig rá se bagóznak a sofőrök, az ne „lengessen”. Emellett elfogadásra is szoktat az út, belenyugodni a sokszor kényelmetlen, és azonnal nem megváltoztatható helyzetbe. Fogadd el, ami van, és abból hozd ki a legtöbbet!
Baktatsz a sivatagban és nem jön egy autó sem, a reményen kívül másod nincs, csak bízol benne, hogy valami jó fog történni.
És előbb-utóbb meg is oldódik minden nehézség. Hányszor volt úgy, hogy délután ötkor még fogalmam sem volt, hol és milyen körülmények között ér az éjjel. Vagy ültem egy kocsiban, kiraktak az éjszaka kellős közepén a sötétben, és nem tudtam, pontosan hol vagyok. Addig mentem, amíg nem találtam egy olyan nyugis helyet, ahol le tudtam teríteni a polifoam szivacsot. De biztos voltam benne, megtalálom. Ha tudok aludni 2-3 órát, az már jó, mindig így gondolkodtam. Ennél többet is lehetett pihenni, ha éppen nem járt arra valamilyen állat, vagy egy hobo, vagy a rendőrség. Egy idő után azért megtanultam kiválasztani a megfelelő helyet az alváshoz, hogy senki se zavarjon. Volt, ahol veszett mosómedvék éltek, egyik éjjel láttam, hogy egy példány mászik le a fáról, amely alatt feküdtem, így jobbnak láttam odébbállni.
Hogyan élsz, mivel foglalkozol manapság?
Tanárként dolgozom. Ma is sokat utazom, nemrég voltam két hétig Portugáliában, de ezek természetesen már más túrák, mint az amerikai volt. Most is az mozgat, hogy minél többet lássak a világból. Csodálatos a Földünk, valamiért ide teremtődtünk, és szeretnék minél többet látni, tapasztalni ebből a Paradicsomból. A szabadidőmben igyekszem keveset otthon ülni, a kifejezés pozitív értelmében. Leggyakrabban szülőföldemet, Erdélyt keresem föl, a déli Kárpátokban, többnyire egyedül 3-4 napig sátorozom. Jól ismerem a környéket, oda hazamegyek, megnyugvást ad. Áfonyát majszolok, felmegyek a hegycsúcsra, leereszkedem a völgybe – mindez kikapcsol.
Az az érzésem, te szeretsz a természetben egyedül lenni.
Igen, gyerekkoromban is sokat barangoltam vagy pecáztam a Maros partján, de persze a testvéremmel, a barátokkal is jártuk a környéket. Nem leszek lehangolt vagy depressziós a magánytól. Ha nem szeretsz együtt lenni magaddal, ha untat az egyedüllét, ott valami nincs rendben. Számomra jó ülni a kocsiban, a buszon vagy a vonaton, és nyugiban lenni. Persze, a feleségemmel, a gyermekeimmel is sokszor vagyok úton, de az ilyen utazás a kapcsolatokról szól. Nem olyan mélységű, mint egyedül, amikor intenzívebben élheted meg azt, amiben éppen vagy.
Interjú: Tamás Nándor
Hozzászólások