1989 Romániájába repít bennünket vissza az egyik leghíresebb kortárs román rendező, Tudor Giurgiu legújabb filmje, a Libertate ’89 – Nagyszeben. A Szarajevói Filmfesztiválon ezen a nyáron sikerrel debütált, a magyar mozikban november 16-a óta látogatható alkotás nemcsak egy történelemórával ér fel. Sokkal több annál. A magyar-román koprodukcióban készült filmet a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
Brassó, Temesvár, Bukarest — mindezen városok nevei ismerősen hangozhatnak a kommunizmust és Ceauşescu rémuralmát elsöprő 1989-es forradalmi események korabeli követői, és az azóta eltelt bő három évtizedben az akkori történések iránt érdeklődők számára. Ehhez képest is újat nyújt a román rendezőzseni filmje, amikor nem a ’89 előzményének számító 1987-es brassói – akkor még csírájában elfojtott – lázadásról, nem a Tőkés Lászlót támogatók forradalommá fajuló temesvári megmozdulásáról, és nem is a Ceauşescu és felesége eltávolítása majd kivégzése bukaresti eseményeiről tájékoztat, hanem egy olyan városba kalauzol bennünket, amelynek nem kevésbé megrázó történéseiről szinte semmit se tud a világ.

Az 1989. december 22-e és az 1990 februárjának első hete között Nagyszebenben történteket fogja meg a rendező ebben a filmjében. A műfaja szerint történelmi drámaként feltüntetett alkotástól azonban senki ne várja egy fikciós mozi tipikus jellegzetességeit. Az első képkockák láttán ugyan még gondolhatnánk, hogy a film főszereplője az a Viorel rendőrkapitány (Alex-Cornel Calangiu) lesz, aki december 22-én reggel a feleségétől elbúcsúzva indul útnak a munkahelyére, a nagyszebeni rendőrségre.
Ám ezt követően — miközben őróla se felejtkezik el — Giurgiu olyasfajta történelmi tablót fest az alkotásával, amelyben minden egyes szereplő egyedi sorsa egyfelől meg tud maradni individuális szenvedéstörténetnek, másfelől viszont univerzális passióvá alakul.

Ez a kettősség pedig — az egyéni és az általános — a nagyszebeni történések visszássága miatt uralhatja végig a film szüzséjét. Giurgiu ugyanis ezzel a „módszerrel” mutat rá arra a káoszra, amely ezekben a napokban eluralkodott a romániai nagyvárosban. Arra a fejetlenségre, amelyben az utcai tüntetőknek odavetett mondat — amelyből a felbőszült tömeg azt hallotta ki, hogy a katonaság átállt a forradalmárok oldalára — a három erőszakszervezeten, a rendőrségen, a katonaságon és a securitatén belül is feszültséget generált, azaz nemcsak a korábbi hatalmon lévők és a nép, hanem az átálló vagy épp át nem álló szervezetek között is beláthatatlan folyamatokat indított el.
S erre a beláthatatlanságra talált szimbolikus helyszínt a filmjében Giurgiu akkor, amikor a káosz kialakulását feltérképező első húsz perc után a film további másfél óráját a helyi uszoda víz nélküli úszómedencéjében „töltjük” a katonaság által fogva tartott rendőrök és secusok — na meg persze a közéjük keveredett civiliek — társaságában. A közben a tévéközvetítéseken keresztül érzékelhető fővárosi események — azaz a diktátor kivégzése — elvileg az „átállt” katonaságnak kedvez, mert úgy érzik, a diktátor utáni új világrendben joggal torolhatják meg a másik két szervezet „ellenforradalmiságát.”

S ez lesz az a pont a filmben, ahol az egyéni sorsok — körülbelül tizenöt fogvatartott fel-felvillantott, de jól kivehető élettörténete — és az általános emberi találkozik.
Mert azt érezzük, hogy a történelem megint ismétli önmagát: hiába a Caeuşescu-diktatúra vége, a fogvatartók ugyanolyan erőszakkal és embertelen bánásmóddal „teszik a dolgukat”, mint ami ellen pár napja még felléptek.
Így a film végén felhangzó, Kiss Éva romániai magyar énekesnő giccsbe hajló, Verdi Nabuccója Rabszolga-kórusát átíró Libertate című dala több lesz mint ironikus húzás. Látleletévé válik ugyanis az emberi gonoszságnak, a romlottságnak — a szabadság örve alatti, tehát képmutató állati ösztönöknek. S miközben azt érezzük, hogy a medencéből kijutni élve nemigen lehet, vagy ha igen, újabb verés és erőszak vár a városba visszatérőkre, mivel a medencében nincs víz, nem abba, hanem a szabadságba fullad bele az összes szereplő. A maga megteremtette, de kétes és visszás, és főleg véres feltételekkel megteremtett libertatéjába.
S ha a világ jelen eseményeire tekintünk, sajnos az elmúlt több mint három évtizedünk se arról szól, hogy az emberiség bánni tudna a szabadságával. Hisz a megadatott vagy kiharcolt, de mindenképp törékeny szabadságunk okos kezelésmódja mind a mai napig várat magára.
Gyürky Katalin
Hozzászólások