Kiváló olasz-francia koprodukcióban készült film került július elején a hazai mozikba: a botrányairól híres, ugyanakkor rendkívüli tehetséggel megáldott festő, Caravaggio életútját követhetjük végig meglehetősen unikális módon Michele Placido alkotásában. S ha valaki a film címét, a Caravaggio árnyékát hallva azt gondolná, hogy a címben szereplő árnyék valamiféle festészeti eljárásra, a vásznon való, árnyakkal történő játékra utal, az téved. Hogy miért, a most következő írásomban erre is igyekszem rávilágítani.
Az árnyék ugyanis ez esetben a film egyik műfaji sajátosságának fontos eleme.
Michele Placido alkotása elsősorban azért magával ragadó, mert háromféle filmes műfaj is felfedezhető benne, miközben ezek egymást szerencsésen kiegészítve egységes, szerves alkotást eredményeznek.
A film egyfelől felfogható kriminek, ahol Caravaggiót – s itt a címben szereplő szó jelentése – árnyékként követi egy inkvizítor, hogy mai kifejezéssel élve kinyomozza a festő Ranuccio Tomassoni ellen elkövetett gyilkossága körülményeit, és elkapja a bujkáló férfit. S ennek a Louis Garrel kiválóan alakította „árnyéknak” a ténykedéséből fakad a másik két műfaji összetevő: az 1609-ben indult nyomozás, Caravaggio barátainak, ismerőseinek, pártfogóinak és szeretőinek kihallgatása során ugyanis retrospektíve, 1592-től, mint egy művészettörténeti dokumentumfilmben, végigkövethetjük a festő életútjának legfontosabb művészi állomásait.
Ám hogy mégse maradunk meg egy dokumentarista alkotásnál, azt a film harmadik rétege biztosítja: a korabeli jelmezek és a hitelesnek tűnő egykori helyszínek egy kosztümös nagyjátékfilm fordulatain keresztül a festő magánéletébe is betekintést nyújtanak.
S persze ez a három műfaj és három réteg azért is fonódhat kiválóan össze, mert az „árnyék” nyomozása során arra döbbennünk rá: Caravaggio – született Michelangelo Merisi – művészetét talán még a szokásosnál is jobban inspirálta mindaz, amit magánemberként átélt.
A retrospektíve láttatott életútból ugyanis kiderül, hogy mi volt az, ami a korabeli egyház bizonyos tagjait mélységesen felháborította, más tagokat viszont – például Caravaggio egyik legfontosabb pártfogóját, Maria del Monte bíborost – nemcsak, hogy lenyűgözött, de mecénásságra is ösztönzött. Ez pedig – mutat rá szintén a film dokumentarista vonulata – két tényezőre vezethető vissza.
Az egyik Caravaggio nemi identitása: a prostituáltakkal háló, azokba több alkalommal bele is szerető Caravaggio a kisfiúk iránt is vonzódott, így a katolikus egyház szodómiával vádolta.
Kivéve a melegekből álló baráti körrel rendelkező, műkedvelő bíborost, akit érdekes módon maga a rendező, Michele Placido játszik a filmben. A másik ok pedig az, hogy Caravaggio a szegény néprétegek – a koldusok, tolvajok, utcalányok – között járva-kelve, sorsukkal azonosulva közöttük vélte felfedezni az evangéliumot, azaz őket „használta” vallásos tematikájú képei megfestéséhez.
Nála a prostituáltakból Madonnák, a koldusokból szentek lettek a vásznon, amely szintén mélyen sértette a hivatalos egyházi álláspontot.
Ezen tényeket pedig az alkotás nagyjátékfilmes szegmense tökéletes alakítások során keresztül láttatja. Caravaggio életének két meghatározó prostituáltja, Anna (Lolita Chammah) és Léna (Micaela Ramazzotti) személyes tragédiáját is kibontva értjük meg, hogy Caravaggio miért gondolta úgy, hogy az utcalányok igazi szent asszonyok, akiket valóban Madonnaként kell ábrázolni a vásznon.
Miközben a híres, A szerelem mindent legyőz című, botrányt keltő festményén a szerelmet nem egy nő, hanem egy kisfiú képviseli… Ami azért sem véletlen, mert – ahogyan a film szintén fontos szereplője, a gyilkosság elkövetése után a festőt bújtató Costanza Colonna márkinő mondja -, Caravaggióba mindenki beleszeret. S ebben ez a festő anyja korabeli nő sem képez kivételt, akinek a szintén személyes – épp Caravaggio iránti vonzalmából fakadó – kálváriáját szintén plasztikusan tárja elénk a márkinőt megtestesítő Isabelle Huppert.
S hogy mennyire nem lehetett ellenállni a festőnek, az az őt játszó Riccardo Scamarcio sármján és játékán keresztül valóban átjön a vásznon…
A szent és a profán, a fennkölt és az alantas, a mocskos és az éterien tiszta hihetetlen találkozása tehát a Caravaggio-életmű, amelybe, ha végignézzük ezt a filmet, már szinte nem is csodálkozunk, hogy még egy gyilkosság elkövetése is „belefért”. Miközben a film fináléja a festő mind a mai napig tisztázatlan halála körüli mendemondákkal is összhangban van.
De hogy a rendező a mendemondák közül melyik mellé teszi le a voksát, és mit láttat velünk az utolsó jelenetekben, azt nem árulom el. Ahogyan az alkotás számtalan szegmensére is direkt csak utalást tettem.
Mert ezt a filmet látni kell.
Garantálom, hogy aki eddig nem rajongott a festészetért, ezt az alkotást látva az ehhez a művészeti ághoz való viszonya is megváltozik. Meg úgy egyébként az élethez – és a halálhoz – való viszonya is.
A filmet a debreceni Apolló mozi még jó pár napig vetíti. Ne hagyják ki!
Gyürky Katalin
Hozzászólások