Különleges atmoszférájú magyar film került a mozikba pár napja. A Szabó Mátyás rendezte Látom, amit látsz ugyanis elviekben napjaink Budapestjén játszódik, de több szempontból is az lehet a néző érzése, mintha a történet évtizedekkel korábbra repítene vissza bennünket. A filmet a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
Adott egy fiatal srác, Ábel (Vilmányi Benett), akinek feladata igen nemes: elveszett, elcsatangolt gyermekek megtalálásában segít. Mégpedig azon különleges tulajdonsága révén, hogy képes az elbarangolt gyermekek szemével látni, és így „bemérni”, hogy épp hol tartózkodnak. Ehhez az unikális tulajdonságához, azaz az úgynevezett szubjektátor-létéhez egy erre kifejlesztett szerkezet is a segítségére szolgál. Mégpedig egy olyan intézetben, amelynek berendezése semmiképp se a mai modern dizájnt, hanem jó, ha a múlt század ’70-es éveinek miliőjét tükrözi.
A film első jeleneteiből mindössze ennyi derül ki, és ekkor még nem is nagyon értjük, hogy hol vagyunk, és mi is történik a szereplőkkel. S aki nem bírja a lassú folyású, lassan adagolt történetmesélést, annak az alkotás első fél órája épp ezért komoly kihívást jelent: nehéz dekódolni, hogy miért éppen Ábel végzi ezt a tevékenységet, ki lehet mellette a szerkezetet megépítő professzor (Lukáts Andor), és ki az a Mituk néni (Nagy Mari), akivel Ábel nem csak együtt dolgozik, hanem akivel együtt is lakik…
Mindez a ’70-es évek – első ránézésre némiképp szintén érthetetlen – fílingjébe ágyazva. Miközben egy fénykép aláírásából kiderül: 2021-et írunk. A túl sok kérdés és a szinte kibogozhatatlan részletek után azonban Szabó Mátyás filmje végül senkit sem hagy cserben: ha nem is azonnal, de szép lassan elkezdi adagolni számunkra az információkat, és egyre inkább értjük, hogy miért éppen Ábel végzi a szubjektálást.
Azt „a másik szemével látni” munkát, amely csak a gyermeki szemekre érvényes: a felnőtt emberek szemébe még Ábel sem képes belebújni…
Egészen egy szép tavaszi napig… Amikor Ábel megpillant futás közben egy lányt, Verát (Hartai Petra), és nemcsak a lány személyisége fogja meg azonnal, hanem rájön: ő az első felnőtt ember az életében, akinek szintén képes a szemével látni. Ezek után, úgy vélem, nincs abban semmi meglepő, hogy a lánnyal – aki hasonlóan különös és különleges, hiszen egy terrarisztikában dolgozik, és egzotikus állatokkal foglalkozik, emellett természetfotós – azonnal, hogy stílszerű legyek, „első látásra” szerelem szövődik közöttük.
A lényegesnek ebben a sztoriban tehát nem az „egyértelmű” szerelmet, hanem sokkal inkább azt a metaforát tartom, amit a szerelemre a rendező használ. E történet alapján ugyanis az derül ki – és ez gyönyörű motívum –, hogy a közös látásmód a szerelem alapja. És itt nem vagy nem csak a világnézeti azonosságra gondolok, hanem konkrétan a látás képességére is. Az, hogy Ábel képes Vera szemével, szemén keresztül látni a világot, egyfajta alap a kiváló és működőképes kapcsolatra. A „minden sokkal szebbé válik, ha veled nézem” mondat is ezt fémjelzi, s ehhez már csak plusz adalék, hogy kiderül: a két fiatal gyerekkori sorsa is közel azonos. A hasonló szocializáció pedig ismét egyre közelebb hozza a két fiatalt egymáshoz…
Hogy a sorsukban mi és mennyi a közös, azt persze nem árulom el.
Azt viszont igen, hogy épp a szerelmük kibontakozása lesz az, ami Ábel szépen ívelő karrierjét veszélyeztetni fogja. Ami nekem a következőről árulkodik: arról, hogy még Ábel munkatársai sem értik a szerelem lényegét. Pedig a professzornak és Mituk néninek ebben a retró környezetben élve, pláne a „szemekkel” dolgozva éppen hogy fel kéne fognia: Ábel és Vera szereleme olyasfajta kötődésről tanúskodik, aminek a múlt század második felében talán még volt esélye kialakulni, de a mostani, felgyorsult, a „látást”, a „világnézetet” nivelláló világunkban már talán létre se jöhetne.
Épp ezért végtelenül szomorú, hogy még ezek a korban jócskán benne járó személyek se érzik, értik, ami Ábellel történik, és ezért mindent elkövetnek a fiatalok közötti kapcsolat kibontakozása ellen. Aminek fényében bizony arról a kérdésről is elgondolkodhatunk, hogy a szerelem mindent visz-e, és hogy érdemes-e érte mindent feladni. Esetleg az addig tevékenységünket – lásd Ábel esetében a „jól menő” szakmáját, ezzel együtt pedig a mások, a főnökei űszámára teljes mértékben kiszolgáltatott, tőlük függő létét.
Ha megtekintik Szabó Mátyás filmjét, mindezt és még sok mindent mást is végiggondolhatnak a befogadása során. Idejük a film majd’ két órája, és a sztorijának lassú csordogálása során bőven lesz rá.
Gyürky Katalin