Aki szereti a ma már klasszikusnak számító Nyikita Mihalkov rendezte filmeket, annak hasonló hangulatot és miliőt kínál a Szergej Livnyev rendezésében a napokban a magyar mozikban (is) debütáló Van Goghok című orosz-lett filmdráma.
Nem véletlenül említettem Nyikita Mihalkovot a felvezetőmben, hiszen az ő filmjeiben is – ahogyan ebben az alkotásban is – a hősök életét meghatározza a művészet: vagy az alkotás mikéntjének kérdéseiről társalognak, vagy az épp válságba jutott életükön a művészeti tevékenység sem segít, vagy – mint ebben az új orosz drámában is – bizonyos családi kötelékek és események miatt az alkotásnak egy időre háttérbe kell, kéne szorulnia.
A Szergej Livnyev rendezte film címe azonban olyan értelemben félrevezető, hogy nem festőművészek, hanem egy karmester apa, Victor (Daniel Olbrychski) és egy, különleges képzőművészeti alkotásokat – kötelek összefonásának útján megalkotott installációkat – létrehozó fiú, Mark (a kiváló Alekszej Szerebrjakov) a történet főszereplője. Van Goghságuk inkább, úgy érzem, az összeférhetetlen természetükkel, a maguknak valóságukkal függ össze. Adódik ez abból, hogy a művészet mindkettejük számára az elsődleges, s minden más – például az emberi és családi kapcsolatok is – csak ez után következhetnek.
Mindez egészen addig igaz, amíg az apa egyszer csak arról nem értesíti a régóta Oroszországból Izraelbe emigrált fiát, hogy meghalt a mellette a nehéz természete ellenére oly sok éven át kitartó élettársa, Daiga, s hogy ennek apropóján a fiú látogassa meg őt. A film ettől kezdve ennek a látogatásnak a tükrében vázolja fel a két ember igencsak különleges viszonyát. Az apa ugyanis a fia érkezése után nem sokkal rohamot kap, s kiderül, hogy a kezdetben Parkinson-kórnak hitt tünetegyüttes egy sokkal gyorsabb lefolyású demenciát sejtet, a mihamarabbi leépülést, s a közeli, igen közeli halált. Az apa halálának közelsége miatt pedig mindkettőjüknek – akár akarják, akár nem – de át kell értékelniük az egymás közötti, korántsem felhőtlen viszonyukat.
Aminek az alapja az apa kérése: az, hogy ennyi év után a fia erre az utolsó együtt tölthető időszakara költözzön vissza hozzá, s ápolja, gondozza őt. A fiú e kéréssel kapcsolatos hezitálása mögött azonban nemcsak az húzódik meg, hogy ő Izraelben élve kialakított már magának egy ugyan szintén sajátos kapcsolatokkal teli, de mégis stabil életet, hanem az apja és őközötte feszülő, kibeszéletlen problémák is.
Ezek a kibeszéletlen problémák pedig egytől egyig – ahogyan az általában a szülő-gyermek kapcsolatoknál lenni szokott – a fiú gyerekkoráig nyúlnak vissza. Ez az én szememben minden szempontból művészfilm ettől kezdve a gyerek Mark és a fiatal apuka viszonyát is be-bevillantja egy-egy meghatározó jelenet erejéig, amiből kezdhetnénk kapizsgálni, hogy hogyan, milyen viszonyban éltek is ők a fiú születésétől fogva. Ám a filmben az a nagy csavar, hogy a látott, Mark gyerekkorát felidéző jelenetek – derül ki az apa és fia közötti beszélgetésekből és vitákból -, a tartalmukat illetően egytől egyig hamisak. Amit látunk, az a gyermeki képzelet játéka: Mark így szerette volna látni az apját és apja hozzá fűződő viszonyát. De sem az elvileg őt elhagyó anyjával, sem az utána következő „dadusaival”, sem pedig apja vele kapcsolatos viselkedésével kapcsolatban nem az történt, amire Mark emlékszik, illetve emlékezni szeretne.
S most, hogy a közeli halál miatt kénytelen-kelletlen szakadnia kell az apjával való kötelékének, a film azt is láttatja velünk, hogy épp a felsejlő hazugságok miatt mennyi haragot, dühöt, ugyanakkor, ezek ellenére mégiscsak milyen mértékű ragaszkodást képes egy fiú az apja iránt érezni. Már ezért a kettősségért is érdemes ezt a filmet megnézni. De nemcsak emiatt. Hanem az orosz filmművészetre jellemző finom árnyaltság miatt is. Amely alatt nemcsak a fent vázolt lélektani árnyaltságot, hanem a színek, a formák, a lakberendezés, s nem utolsó sorban a színészi játék finomságát is értem.
Az orosz filmművészet, ezen belül a művészfilmek kedvelőinek tehát szívből ajánlom Szergej Livnyev rendezését. Az orosz-lett filmdrámát az Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások