A 15. Frankofón Filmnapokon debütáló, ám azóta is a hazai művészmozik repertoárján szereplő Az isteni Sarah Bernhardt című francia film Guillaume Nicloux rendezésében a 19. század végének legnagyobb színpadi csillagáról merőben másképp beszél, mint azt esetleg egy életrajzi alkotástól vártuk volna. De épp ezért izgalmas és érdekes.
Nicloux ez esetben ugyanis nem a világ első szupersztárjaként emlegetett színésznő szakmai előmenetelére, zseniális szerepmegformálásaira és a közéletben vállalt – polgárpukkasztó, a korabeli politikai mainstreammel jócskán szembemenő viselkedésére – fókuszál, hanem két idősík összejátszatásával a magánéletére.
Persze rögtön felmerülhet a kérdés, hogy a rendező és a forgatókönyvíró, Nathalie Leuthreau vajon miért döntött a színésznő élete ezen szegmensének filmrevitele mellett. S az alkotás debütálása óta mind a hazai, mind pedig a külföldi sajtó ezt némiképp számon is kéri rajtuk. Mert bár a film ugyan említést tesz arról, hogy az „isteni” Sarah a kora legnagyobb művészeivel, tudósaival és közéleti szereplőivel – például Émile Zolával, Sigmund Freuddal, vagy épp Victor Hugóval – ápolt baráti kapcsolatot, s egy-két utalás történik a legnagyobb szerepeire is, való igaz, hogy egyik is, másik is önmagában is egészestés mozira adna okot és lehetőséget. De hogy nem ezek láttatása mellett döntött a rendező és a stábja, azt a film mondanivalója igazolja: hiszen a lexikonokból, memoárokból és persze manapság az internetről minden tényszerű adat tudható erről a korában ünnepelt, ugyanakkor a kihívó viselkedésével, a szabad szerelemet hirdető magatartásával rengeteg támadásnak is kitett asszonyról. Ám életének az a része, amely ugyanolyan esendővé tette őt is, mint bármelyik átlagembert, nemcsak, hogy jóval kevésbé ismert, de nagy mértékben árnyékot is vet mindarra a „csillogásra”, ami a dívát körülvette.
És éppen erre az „árnyékra” mer fókuszálni Nicloux filmje, amikor azt a nagybeteg Sarah-t látjuk magunk előtt, aki az egyik színpadi szerepe során megsérült, számtalanszor újrasérült, végül amputálásra szoruló lába elvesztésével küszködik 1915-ben, s amelyből visszafelé, retrospektíve látunk rá arra az 1896-os évre, amely szintén sorsfordító volt a színésznő magánéletére nézvést. Ez a két krízis, az amputálás és az őt ünneplő „Sarah Bernhardt napján”, tehát szakmai élete legfontosabb eseményén történt szerelmi csalódása az a két pont, amely – értjük meg ezáltal végképp a rendezői szándékot – szimbolikusan is összetartozik: a végtagvesztés és élete legnagyobb szerelmének, Luciennek (Laurent Lafitte) az elvesztése egyaránt csonkulást: a testi és a lelki teljesség elvesztését jelentette Sarah számára.
Mert bár hiába volt megszámlálhatatlan – női és férfi – szeretője egyaránt, Sarah férjes asszonyként 1896-ban már tíz éve a szíve mélyén csak és kizárólag Lucienért rajongott. Aki láthatóan szintén odáig volt érte, csak hát jött egy Sarah-nál jóval fiatalabb színésznő, aki elcsavarta a fejét… S mindez Sarah számára épp élete legfontosabb napján, a tiszteletére rendezett „Sarah Bernhardt napon” derül ki. S az alkotók ezen szívszorító esemény fókuszba helyezésével valóban azt érik el, hogy látjuk magunk előtt az ünnepelt dívát összeomlani, az „isteni”-ből földi halandóvá válni, akiből a féltékenység ugyanolyan megalázó és szánalmas érzéseket és viselkedésmódot vált ki, mint bármelyikünkből, akik voltunk már hasonló helyzetben.
Vagyis, Nicloux filmje azt mutatja meg, hogy akármilyen híres és ünnepelt legyen valaki, akármennyire a lába előtt heverjen a világ, ha a számára legfontosabb ember elhagyja, mit sem ér a hírnév, a siker, a pénz és a csillogás. Mert ott és akkor csak a mérhetetlen és kibírhatatlan fájdalom van, amely valóban felér egy lelki amputációval. S mindezt a rendező erre a szerepre kiválasztott színésznője, a nálunk is számos francia filmből ismert Sandrine Kiberlain tökéletesen alakítja. Olyannyira, hogy nyíltszíni összeomlásába mi, nézők is belehalunk kicsit. Már ha voltunk már életünkben rettentően szerelmesek, és/vagy faképnél hagyott szeretők.
Gyürky Katalin
Hozzászólások