Nyolcvanöt tavaszára már testet öltött az országban a reménykedés, hogy ismét lesz egy olyan válogatottunk, amelyik kijuthat a világbajnokságra, és ott beteljesíti az álmainkat. Vezettük a selejtezőcsoportot, a hollandokat idegenben győztük le, és karnyújtásnyira kerültünk a mexikói vébétől, amelyet aztán meg is ragadtunk áprilisban, egy mámoros bécsi estén. A Hanappi Stadionban sok ezer magyar szurkoló előtt ollézva vertük az osztrákokat 3–0-ra, és a meccs lefújását követően féktelen fieszta kezdődött, a játékosok kidobálták a nép közé a szerelésüket. Emlékszem, a Képes Sportban közöltek is egy fotót, amelyen Kardos Józsi egy szál alsógatyában ünnepel a lelátó előtt.Tizenhárom éves voltam ekkor, tudtam, a 82-es Mundialon nem élte túl csapatunk a csoportkört, azonban most ennél jóval merészebb álmokat szövögettünk a szereplésünkkel kapcsolatban. A szintén futballőrült apámmal meredt szemel bámultuk a fekete-fehér Orion televízió képernyőjét, ahogy Détári Döméék a vb előtt lemossák a pályáról a brazilokat barátságos mérkőzésen a Népstadionban.
Kiszabadult a szellem a palackból! Az utca népe minimum a legjobb négy közé várta a Mezey-legénységet, sőt a csapatkapitány, Nagy Antal kijelentette: világbajnokok leszünk! Mi tagadás, én is kezdtem elhinni, hogy itt az új Aranycsapat, és a csoportba nekünk sorsolt szovjet, francia és kanadai gárda ellen a továbbjutás könnyed ujjgyakorlatnak ígérkezett.
Apám a torna előtt egyre többször emlegette anyámnak, hogy vennünk kellene egy színes tévét, de anya hallani sem akart erről, mondván: nem azért gyűjtött egész évben a hévízi nyaralásunkra, hogy most a hülye focisták miatt televíziót vegyünk helyette.
„A mostani készüléknek semmi baja, szép tisztán bejön rajta mindkét magyar csatorna és a csehszlovák kettes is éppen hogy csak szemcsés – mondta anyám. Apám azonban csak nem nyugodott bele ebbe, többször is elcsíptem beszélgetésüket a szomszéd Bandi bácsival sörözés közben, hogy csak színesben lenne az igazi végignézni a magyar válogatott mennybemenetelét. Végül többhetes veszekedés után apám a Trabant tetőcsomagtartóján egy Color Star típusú tévével állított haza, és anyám rosszalló tekintete ellenére beüzemelte a régi készülék helyére.
Rögtön áthívta Bandi bácsiékat, és míg a férjek egy ültő helyükben megittak egy üveg Lánchíd konyakot a tévévásárlás örömére, addig az asszonyok a konyhában kárhoztatták ezt az átkozott futballt. Este már színesben nézhettük a népszerű reklámfigurát, Skála Kópét, amint énekelte: „én vagyok a Skála Kópé, reklámom a Skála Coopé, szívem csücske most Mexikóóóóóóóóóóééééééé!”.
Apám pedig vele együtt gajdolta a szöveget. A világbajnokság előtt begyűjtöttem minden létező, a nemzeti tizeneggyel kapcsolatos portékát: játékoskártyákat, posztereket, matricákat, és persze mindent elolvastam a Népsportban, amit a fiúkról leírtak.
A torna előtti napokban odakint elszeparálva éltek a hőseim, de annak a híre eljutott Magyarországra is, hogy az irgalmatlan hőségben készülő válogatott játéka az edzőmeccseken elkápráztatta a helyi szurkolókat. Minden jel arra utalt, hogy ez most a mi világbajnokságunk lesz!
Apám is türelmetlenül várta a kezdést, a konzervgyári munka után ült a hetedik emeleti panellakásunkban, vedelte a sört, miközben a tévé fakó színeit bámulta. Anyám tüntetőleg a régi készüléket nézte a másik szobában, nem volt hajlandó megbocsátani férjének, hogy a nyaralás helyett a színes tévét választotta, meg az átkozott focit.
Az első csoportmeccset hétfőn este nyolctól játszottuk a szovjetek, vagyis a ruszkik ellen, ahogyan mindenki emlegette azt a mérkőzést. „Most hazavágjuk Ivánékat, megfizetünk nekik mindenért, amit itt műveltek negyvenöt óta – mondta apám, de csak halkan, maga elé, mert még részegen sem volt valami nagy lázadó.
A kezdés előtt természetesen a Híradó is foglalkozott a nagy mérkőzéssel, megkérdezték az embereket, milyen eredményt várnak. Szinte mindenki győzelmet tippelt, csupán néhány óvatos duhaj mondta azt, hogy döntetlen lesz. Arra a mai napig tisztán emlékszem, hogy egy traktorvezető az MTZ volánja mögött ülve 2–1-es magyar sikert jósolt.
Pokoli hőség tombolt a háromszobás panelben, apám telepakolta a Szaratov hűtőnk minden polcát Kanizsai sörrel, Bandi bácsi pedig két üveg konyakot hozott át a meccsnézéshez. Már egy órával a kezdő sípszó előtt inni kezdtek, én egy literes Sztár narancs társaságában foglaltam helyet mellettük, a kanapén. Apám azt mondta, minden gólnál inni kell egy felest, Bandi bácsi meg felemelt mutatóujjal kijavította: minden magyar gólnál, mert a ruszkik itt ma nem találnak be Disztl Petyának.
Egy kicsit tévedett. Az irapuatói stadionban Jakovenko már a 2. percben bevágott egy lecsorgó labdát, majd a két perccel később Alejnyikov bombázott védhetetlenül a kapunkba. Apáméktól csak néhány cifra káromkodásra futotta a meglepetéstől, de aztán kinyílt a konyakos üveg, majd miután kiürült, kibontották a másikat.
Szeretett csodacsapatom tagjai őszi légyként kóvályogtak a forró gyepen, a szovjetek pedig úgy száguldottak, mint a rakéta, és egymás után rugdosták a gólokat, végül hatnál álltak meg.
Döbbenten ültünk a tévé előtt, amikor pár perccel a lefújás előtt apám tántorogva fölállt és így szólt: „Bandikám, fogjuk csak meg ezt a kurva tévét!”
A szomszéd nem kérdezett semmit, pontosan értette, mit akar apám, csak én néztem értetlenül. A két részeg férfi megfogta a készüléket, és odaimbolyogtak vele az ablakhoz. „Fiam, nyisd ki az ablakot! – parancsolt rám apám.
Kezdtem megvilágosodni, mire is készülnek, de régen megszoktam, hogy apámnak nem mondunk ellent, csak végrehajtjuk a feladatot, amivel megbízott. A dugvilla kipattant a konnektorból, a kéteres antenna könnyedén szakadt el, mint a bőgőhúr, amikor kilendült a televízió az ablakon, majd két másodperccel később óriásit puffanva földet ért. A két férfiú diadalmas tekintettel nézett ki utána, de fehérre vált arccal húzódtak vissza az ablakból.
Bandi bácsi szólalt meg először, szinte suttogva: „Még féléves sem volt ez a frankó Wartburg kombi, ezért a feleségem mindkettőnket megöl…”
Remegő kézzel töltöttem magamnak még egy pohár narancsot.
Tamás Nándor
(Ma van 35 éve annak, hogy 1986. június 2-án, a mexikói Irapuatóban megsemmisítő, 6-0-s vereséget szenvedett a magyar labdarúgó-válogatott Szovjetuniótól a világbajnokságon. Sokan innen eredeztetik labdarúgásunk egészen a 2010-es évekig tartó zuhanórepülését. Az írás megjelent a szerző „Isten keze” című novelláskötetében.)
Hozzászólások