1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezett haza a Szovjetunióból, hírmondóként a mintegy 800 ezer magyar közül, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként többéves kényszermunkára a Szovjetunióba hurcoltak, illetve akiket a második világháborút követően a gulág rabtelepeire, valamint málenkij robotra száműztek.
Azokra emlékezünk, akiket
a málenkij robot ürügyével gyűjtöttek össze és legtöbbször az Ukrajnán túli, Don menti Donbasz iparvidékre vittek, ahol bányákban, gyárakban, kolhozokban, vasútvonalakon és különböző nagyméretű építkezéseken dolgoztatták őket. A többség ott halt meg, távol a hazájától. Megölte őket a kegyetlen orosz tél, a borzalmas munkakörülmények és a megalázó bánásmód.
Áldozatai lettek az embertelen szovjet-kommunista rendszernek – ahogyan a Szovjetunió közel harmincmillió polgára is, akiket szintén ez a rendszer ítélt halálra.
A málenkij robot áldozatai csak egy részét tették ki a deportált magyar polgári lakosságnak. A másik, kisebb rész a politikai elítéltek soraiból került ki. Az ő sorsuk, még rosszabb volt. Kelet-Szibériába vitték őket, ahol még reménytelenebb körülmények között, sokkal több évet kellett eltölteniük. Száműzetésük helye oly távoli volt, s büntetésük oly hosszúnak ígérkezett, hogy alig akadt közöttük, aki valóban hitte, hogy egyszer még visszakerül hazájába. E politikai elítéltek között az életben maradottak száma még kisebb volt, mint a málenkij robot áldozatainak esetében.
A Gulagot megjárt Rózsás János a következő módon írta le a politikai elítéltek visszatérését és hazai fogadtatását:
„1953. november 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva. A Tisza akkor még ideiglenes hídján óvatosan gördült át a vonatszerelvény. Megható percek következtek. A Himnuszt énekeltük, és elhatároztuk, hogy ha bárhol leszállásra szólítanak fel minket, megcsókoljuk a drága magyarföldet…”
Életükben sajnos nem egyszer a hazatérés hatalmas örömét hamarosan a szovjet időszak szenvedéseit is felülmúló hazai megpróbáltatások, az Államvédelmisek börtönei, internálások, a rendőri felügyelet állandó zaklatásai követték.
Ez a nap emléket állít mindazon honfitársainknak, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, politikai, vallási meggyőződésükért vagy származásukért. Emléket állít mindazoknak, akik a Szovjetunióba hurcolva, emberi és polgári jogaiktól megfosztva, idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát.
parlament.hu
Hozzászólások