Engem nem érdekel a politika– ismerős mondat? Talán mindannyian hallottuk már barátaink, családtagjaink szájából kifogásként arra a kérdésre, hogy élnek-e demokratikus jogukkal, és elmennek-e szavazni? Csakhogy, van egy rossz hírem: senki sem tudja kivonni magát a politikából, az sem, akit nem érdekel és az sem, aki nem megy el behúzni az x-et. Senki sem tud nem voksolni. Az otthonmaradás is egy választás, hiszen arra tesszük le általa a szavazatunkat, hogy mások dönthetnek a fejünk fölött. Az érdektelenséggel nem szabunk gátat annak, hogy az életünk összes területét befolyásolja a politika, hogy hatással legyen a bevételünkre, gyermekünk oktatására, a boltokban hagyott összegekre, vagy épp szórakozási lehetőségeinkre. A politika mindent átsző, így ha valaki nem egy barlangban él remeteként, a civilizációtól távol, akkor bizony az az elvárt minimum, hogy tájékozódjon az őt érintő döntésekről és választási lehetőségekről. Főleg most, április 3-a apropóján. Vélemény.
Állok a buszmegállóban két kiadós eső között, körülöttem sokan várják, hogy végre beguruljon a megállóba az áhított „sokkerekű” és száraz, esővédett helyen ücsöröghessenek. Közben a következő párbeszédre leszek figyelmes:
– Én biztosan nem megyek sehová vasárnap. Minek? Sosem politizáltam, most sem teszem. Úgysincs beleszólásunk. Úgyis manipulálnak minden szavazást, akkor meg minek fárasszam magam?
– Pontosan. A gyerekeim mennek, mondtam is nekik, hogy időpocsékolás, de tudod, őket még viszi a hév. Majd megtudják.
Nem szálltam fel a buszra, helyette inkább – vállalva a bőrig ázás kockázatát- sétáltam, hogy picit rendezzem a gondolataimat a hallottak után. Az iskolapadban ülve találkozhattunk mindannyian először a politika szó eredetével: görög „találmány”, a jelentése közélet.
A köz életének pedig mindenki része , az aktív kereső, a GYED-en lévő friss anyuka, a kamaszokat nevelő középkorú, az unokájához siető nyugdíjas, és a buszmegállóban a választás bojkottjáról értekező állampolgár is . Ha pedig a részei vagyunk, ha befolyásolja, irányítja, korlátozza és szabályozza az életünket, akkor hogyan is vonhatnánk ki magunkat alóla?
Életünk legfontosabb részeit szövi be pókhálóként, négyévente pedig nekünk is ott a kezünkben a kontroll, hogy véleményt nyílvánítsunk és bizalmat szavazzunk, ha épp nem megfelelően képviselik a jog és a hatalom terepén az érdekeinket honatyáink. Mi dönthetjük el, kik befolyásolják, irányítsák, korlátozzák és szabályozzák mindennapjainkat. Mi választunk. Akkor mégis miért nem élünk ezzel a lehetőséggel?
Felnőtt emberként számtalan felelős döntést hozunk 24 óra alatt, legyen szó munkáról vagy magánéletről. Pont arról nem vagyunk hajlandóak dönteni, ami a következő négy évünk minden napját meghatározza?
Azzal, hogy távolmaradásunkkal kivonódunk, még nem fogunk nem politizálni. A csendben maradás is állásfoglalás, a döntés lehetőségének áthelyezése mások kezébe, a nyílt, értelmes vita opciójának ignorálása. Illúzió azt hinni, hogy közönyünk nem tesz hozzá semmit a kialakult eredményhez. A választáson a mi x-ünk nélkül előnyhöz juttatunk egy oldalt. Azt az oldalt, akivel szemben ikszeltünk volna.
A választás szabadságát nem szabad kiadni a kezünkből, az a demokrácia alapja. Mindegy, hogy jobbra, balra, vagy épp középre húz a szívünk, mindegy, hogy narancsba, vagy türkizbe öltöztetjük a gondolatainkat, az is mindegy, hogy kinek a kampányzáró beszédét hallgatjuk végtelenítve titkon, amikor senki sem hallja.
A lényeg kizárólag az, hogy mi választunk. Ezt megtenni pedig kötelességünk, hogy a most ringbe szálló jelöltek se felejtsék el:
mi, állampolgárok adjuk a megbízást, mi, állampolgárok szavazunk bizalmat, így kizárólag nekünk tartoznak elszámolással.
Sokan talán ezeket a sorokat olvasva elnevetik magukat, hogy gyermeki naivitással még mindig hiszek a választás tisztaságában. Jól látják, hiszek abban, hogy dönthetek április 3-án. Hiszem, hogy ezt csak akkor vehetik el tőlem, ha hagyom, utat engedve a pressziónak és a félelemnek, hogy az vezesse a tollamat. Tudom, hogy a rendszerváltás előtti tapasztalatok miatt a demokratikus alapjog csak egy mesebeli fehér holló sokaknak, ami miatt inkább meg sem próbálnak hozzájárulni a következő kormányzási ciklus alakulásához. Azt is tudom, hogy az utóbbi, csaknem két évtizedben alig volt lehetőségünk kulturált politikai vitát hallgatni és ízlelgetni, így a többség környezetében is ritka, ha az érdekek ütközése nem fordul vérre menő verbális csatába, ami miatt bölcsebbnek tűnik a passzivitást választani. Azt is tudom, hogy sokan kiábrándultak, hitüket vesztették, csalódtak, így félve attól, hogy hasonlóan járnak, inkább otthon maradnak. De azt is tudom, hogy ez nem megoldás.
Az otthonmaradás eddig kizárólag a koronavírus terjedésében bizonyult hasznosnak, közéleti döntésekben semmiképp.
Ha változtatni szeretne, akkor azért, ha nem, akkor azért menjen el az urnákhoz. Most mi döntünk, nem pedig a politikusok. Most mi szabályozunk, nem pedig a pártok. A fülkében csak mi leszünk, nem lesznek kampánybeszédek, megvásárolt vélemények, jó tanácsnak álcázott zsarolások és megrongált plakátok. Nem lesznek kívülről duruzsoló tényezők.
Csak mi, a papír és a toll a kezünben, amivel dönthetünk a sorsunkról.
Remélem, hogy az a két „utaskolléga” is – függetlenül a beszélgetésükben elhangzottaktól- ott lesz a szavazókörökben, és saját meggyőződésük szerint élnek a választás szabadságával. Mert az elégedetlenek és közömbösek között – Babits Mihály után szabadon- cinkos aki néma. Utána pedig már hiába hangoskodunk…
Hozzászólások