Az október 20-a és 23-a között a debreceni Apolló moziban (is) zajló Mozinet Filmnapok programsorozatában talán a legromantikusabb alkotásnak az Oscar-díjas rendező, Pawel Pawlikowski Hidegháború című filmje tekinthető. A hivatalosan 2019 februárjában a mozikba kerülő, tehát premier előtt vetített, Cannes-ban idén a legjobb rendezés díját elnyerő alkotás ugyanis a címével ellentétben korántsem a II. világháború utáni nagypolitikát járja körbe, hanem egy évtizedeken, és a vasfüggönyön is átívelő szerelem történetét tárja elénk.
A korszakot, vagyis az 1949-ben kezdődő történetet remekül illusztrálja a kópia: a színes filmekhez hozzászokott nézői szem az első pár percben nem is nagyon tud másra koncentrálni, mint arra, hogy megbarátkozzon a kizárólag fekete-fehérben láttatott képi világgal, ahogyan az a rendező Oscar-díjas, szintén fekete-fehér Ida című filmje esetében is történt. A „hozzászokást” követően azonban teljesen magával ragadja a befogadót a történet: a II. világháború után, a vidéki Lengyelországban útjára induló szüzsé egy szétbombázott földesúri kúria „elfoglalásával” kezdődik. Ide gyülekeznek a felvételizni vágyó amatőr énekesek és táncosok, hogy beválasszák őket a Mazurka nevű autentikus népi együttesbe, s ezáltal kitörhessenek mind a szegénység, mind pedig az ismeretlenség homályából… Vagy azért – mint a főszereplő hölgy, Zula (Joanna Kulig) -, hogy két év felfüggesztett börtönbüntetés után a művészet segítségével kezdjenek új életet. S a lány kétségtelenül rendkívül tehetséges, akire már a válogatás során felfigyel a bizottság fiatal és jóképű tagja, Wiktor (Tomasz Kot)…
A Zulát is a soraiba felvevő Mazurkában elindul a munka, s innentől kezdve már csak idő kérdése, hogy a lány és a művésztanár Wiktor összejöjjön. Kémiájuk átsüt a vásznon, s ekkor még Zula látszik erősebb személyiségnek kettejüknél: nemcsak, hogy varázslatosan szép, hanem tehetséges is, ugyanakkor látszik rajta, hogy „minden hájjal megkent”, nem véletlenül került majdnem börtönbe. S természetesen ujja köré csavarja Wiktort is, aki azonban ekkor már – a szocialista tábor minden egyes országában fellépő és sikeres turnékon részt vevő együttes berlini utazását kihasználva – át akarja lépni a vasfüggönyt, s nyugati karrierről álmodik. Vinné magával Zulát is, hiszen mint mondja, „nem akar nélküle élni”. S ettől kezdve már nem a lány, hanem Wiktor lesz jóval erősebb és bátrabb, mert ő meg mer szökni Franciaországba, míg a lányt hiába várja a szökése estéjén a határon…
Wiktor párizsi emigrációjával a két lengyel fiatalt azonban nem csak a vasfüggöny választja szét. Mindketten új párra lelnek – miközben továbbra is egymást szeretik. Ez egyértelműen kiderül a Mazurka együttes rövid párizsi látogatása során, amikor Zula és Wiktor csak egy óra hosszára találkozhat egymással. S ekkor érzik: nincs mese, valamelyiküknek lépnie kell, hiszen nem bírják egymás nélkül. Ám, amikor Zula úgy dönt, olasz férje révén ki tud jutni Párizsba, s ott építi tovább énekesi karrierjét, az addig nem sejtett különbségek és nézeteltérések is felszínre kerülnek az akkor már nem is annyira fiatal emberek között: hiszen Wiktor ekkorra sikeres zenészként tökéletesen párizsivá tudott válni, míg a szőke hajú, „szláv sármmal” rendelkező Zulának ez nem megy… S talán ez a pontja a legizgalmasabb a filmnek: itt ugyanis nemcsak az életszínvonalban, a politikai berendezkedésben érezzük 1960-as évekre jellemző kelet-nyugat ellentétet, hanem furcsa módon a két azonos gyökerű, kelet-európai származású ember személyiségében is…
Konfliktusuk újabb – s nem feltétlenül legális – határátlépéseket szül, miközben továbbra is tudják: képtelenek egymás nélkül élni. De abban a világban, amit a férfi Lengyel Köztársaságtól való elidegenedése, francia stílushoz szokott, nyugatias életszínvonala, s a másik kelet-európai, provinciális, ugyanakkor orientális művészete képvisel, közös otthonra nem lelhetnek. Pontosabban: csak egy módon lelhetnek. S hogy mi ez a mód, az a film újabb nagy és talán legmegdöbbentőbb és legmeghatóbb fordulata, aminek átélését Önökre bízom. 2019 februárjától, a film hivatalos premierjétől kezdve lehetőségük lesz egy valóban örökké tartó, határokat és politikai rendszereket figyelmen kívül hagyó, észbontó, elvileg minden akadályt legyőző, ugyanakkor a II. világháború után megvalósulása, beteljesülése szempontjából lehetetlen szerelem történetének végigkövetésére a filmvásznon.
Semmiképp se hagyják ki. Már csak a filmben hallható autentikus lengyel népdalok esztétikai élménye miatt sem.
Gyürky Katalin
Hozzászólások