A kora őszi debütálása óta az Apolló mozi repertoárjáról gyakorlatilag levehetetlen a magas C-k királyának is hívott világhírű tenor, Luciano Pavarotti életéről és művészetéről szóló film. Most éppen az úgynevezett közönségsiker-sávban „követelik” a nézők, hogy az alkotás továbbra is elérhető legyen Debrecen artmozijában. Nos, látva a Pavarotti című filmet, a nézők felfokozott érdeklődésén korántsem csodálkozom.
Mégpedig azért nem, mert a Ron Howard rendezte film ennek a csodálatos hangú operaénekesnek nemcsak a művészi pályáját láttatja, hanem ezzel párhuzamosan – sőt, ezzel szoros összefüggésben – megismerteti velünk Pavarottit mint embert is. A maga végtelen jóságával, az emberekbe vetett hite és bizalma töretlenségével, s az elért eredményei ellenére mérhetetlen szerénységével. Azzal az emberrel, aki tisztában van vele, hogy a hangja miatt nagy ajándékot kapott az Istentől, ám ebből köteles vissza is adni az embereknek.
A kora gyerekkorától erre a pályára predesztinált Pavarotti – hisz az apja is énekelt, a templomi kórus tagja volt – mindezen fent felsorolt erényei ellenére saját magára az 1961-től egészen 2007-ig tartó pályája során sokszor tekintett úgy, mint aki hibát, hibákat követett el. A pályája állomásain „végigszáguldó” filmet látva – ha csak a fellépéseire, az egy idő után a pop-és rockzenészekkel való együtt-munkálkodására, illetve a másik két tenorral, Plácido Domingóval és José Carrerassal való fellépésére gondolunk – nem is hinnénk el, hogy ennek az embernek bármilyen szinten is kételyei kellett volna legyenek önmagával szemben. Ám a film hihetetlen arányérzékkel láttatja a „kulisszák mögötti” Pavarottit is, azaz a magánéletét, amely egy korai nősülés és három leánygyermek gyors egymásutánban való érkezése miatt sokáig szintén példaértékű volt. Hogy azután ezt a példaértékűséget mi minden kérdőjelezte meg, azt nem szeretném elárulni, annyit viszont igen, hogy épp a magánéleti történései miatt hibáztatta magát ez a csodálatos művész a leginkább.
Mégpedig azért – s ez is rendkívül érdekes összetevője ennek a filmnek –, mert végig, az 1961-es Bohéméletben való debütálása óta tisztában volt vele, hogy az, hogy épp „kijön-e az a hang, vagy nem”, nem csak, vagy nem feltétlenül rajta múlik, nem feltétlenül ő a hibás benne, ha valami nem úgy sikerül a színpadon, ahogy eltervezte. Mert ehhez kell az isteni szerencse is. Amivel természetesen tudni kell élni, nem pedig visszaélni. Nos, Pavarotti nemhogy nem élt vissza az ajándékba kapott hangjával, hanem rengeteg fantasztikus „projektre” használta az operaházakban való fellépésen túl is. Például, amikor azt már anyagilag megengedhette magának, rengeteget jótékonykodott, s a film egyik legmegkapóbb része az, ahogy a szintén az adományozásairól is híres Lady Diánával épp ez a közös tulajdonságuk alapozta meg a hercegnő haláláig tartó szoros barátságát. De hogy mennyire ellenállhatatlan személyiség és művész volt, arra jó példa a U2 együttessel való kalandja: miután kijött az operaházak falai mögül, s kezdett más műfajú zenésztársak után nézni, annak a története, ahogy a U2 frontemberét, Bonót rávette egy közös dal megírására, minden pénzt megér. Erre a sztorira reagált úgy Bono, hogy Pavarotti „a világ legnagyobb érzelmi szkanderbajnoka”. Egyszerűen nem lehetett neki ellenállni, ha akart valamit, azt a személyisége erejével – na meg persze a szakmai profizmusával – keresztül is vitte. Ehhez persze kellett egy megfelelő „hátország” is, és itt nem feledkezhetünk meg egy Amerikában élő magyarról sem: Rudas Tiborról, aki egy idő után átvéve Herbert Breslin menedzsertől a „stafétát”, s nemcsak arra vette rá Pavarottit, hogy kilépjen az operaházak falai közül, de arra is, hogy teltházas koncerteket, önálló esteket adjon a világ különböző, hatalmasabbnál hatalmasabb arénáiban, természetesen mindig teltház előtt.
Csodálatos, megrendítő, ugyanakkor a „hibák” beismerése miatt rendkívül emberi történet a 2007-ben elhunyt Pavarotti életútja. Aki még nem látta ezt a nagyszerű életrajzi feldolgozást, javaslom, szaladjon a moziba, mert így, karácsony tájékán talán még nyitottabb a szívünk egy ilyesfajta nagyszabású „sztori” befogadására.
Gyürky Katalin
Hozzászólások