Az 1868-as Louisa May Alcott-regényből, a Kisasszonyokból 1933 óta már négy filmes adaptáció készült. A legutóbbi, 2019-ben forgatott Greta Gerwig-rendezés azonban az összes eddigit egyértelműen felülmúló alkotás: elsősorban a benne szereplő színművészek briliáns játéka, s a játékuk által a regény egy szegmensét igencsak felerősítő mivolta miatt.
A történet az amerikai polgárháború (1861-1865) idejére vezet bennünket vissza, amely polgárháború a March-családot is érinti: a négygyermekes, pontosabban „négylányos” családapának a fronton kell helytállnia, így a háborús időkben különösen nehéz feladat: a családi kassza fenntartása a feleségére és az immár kamasszá cseperedett lányaira hárul.
A családi büdzsét azonban a négy lány – közülük is elsősorban a legidősebb, Jo (Saoirse Ronan) – egészen különleges módon szeretné életben tartani: novellákat illetve regényeket ír, s az írásaiért kapott honoráriumokból szeretne az édesanyján és a testvérein segíteni.
A történet épp ezért vagy épp ezért is azt a hét évet öleli fel, ami alatt Jo tényleg íróvá válik, s ami alatt összeáll a családja örömeit és bánatait egyként tükröző regénye. Ezzel kapcsolatban kiváló fogás, ahogy a rendezés az írás mint olyan elkezdése és egy végleges regényszöveg leadása között eltelt hét évben ide-oda ugrál: olyan érzékenyen és finoman, hogy sokszor csak Jo hajhosszának a változásán mérhetjük le, hogy épp hol is tartunk ebben a hétéves periódusban.
Abban a hét éves ciklusban, amiről azt szokták mondani, hogy ennyi idő alatt újul meg, cserélődik ki egy ember személyisége. Nos, ebben az Alcott-regényben, s az ebből készült jelen adaptációban ezalatt az időintervallum alatt nemcsak Jo személyiségbéli változásait érhetjük tetten, hanem az összes többi lánytestvéréét is, főleg abban a vonatkozásban, amit az elején fontos szegmensként említettem: a regény 19. századi női emancipációs törekvéseit felerősítendő. Ebben a családban ugyanis nemcsak Jo foglalkozik írással, hanem a többi három lány is művészkedik: Amy (Florence Pugh) fest, Meg (Emma Watson) színésznő szeretne lenni, a legkisebb, Beth (Eliza Scanlen) pedig zongorázik.
A lányok művészi hajlamából adódóan is a kérdés innentől kezdve az, hogy vajon megengedheti-e egy nő magának a 19. században, hogy a művészeteknek élve valósítsa meg önmagát, függetlenedve – anyagi és érzelmi szempontból is – az őt körülvevő férfiaktól? Azaz megteheti-e azt, hogy ne váljon csupán „eltartott” feleséggé?
Ez a hétéves sorstörténet mindegyik lány kapcsán felmutat egy-egy erre adott választ. Mégpedig az azokhoz a férfiakhoz való viszonyuk kapcsán, akik esetében – épp az emancipációs törekvéseik miatt – el kell dönteniük, hogy a barátjuknak vagy a szerelmüknek tekintik-e őket. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb ilyen fiatalember a lányok szomszédja, Laurie (Timothée Chalamet), aki több testvérrel is kapcsolatba kerül, s bár tökéletes tükrévé, valójában mégis csupán mellékszereplőjévé válik a lányok egymástól eltérő, mégis valahol egyfelé konvergáló gondolkodásmódjának.
A csodálatos Saoirse Ronan – Timothée Chalamet-kettős játéka ebből a szempontból is megér egy misét, miközben a többi lányt alakító színésznő is rendkívül érzékenyen illeszkedik bele a karakterébe. Ám véleményem szerint kiemelkedik közülük az anyjukat alakító Laura Dern, aki finom érzékenységgel képes megmutatni, hogy mikor teszi a gyermekeinek a legjobbat egy sokgyermekes anya: a négy lány között ez az anyafigura Laura Dernnek köszönhetően képes úgy lavírozni, hogy mindegyik megtalálhassa a maga számításait, s a dilemmáik és az esetleges egymásnak feszüléseik között is végül a legjobb megoldásra jusson. Még akkor is, ha ott van „ellenhatásként” a gonosz nagynéni, a lányok gondolkodásának kerékkötője, akit itt csupán epizódszerepet vállalva Meryl Streep most is a tőle megszokott színvonalon ábrázol.
Ám női emancipáció ide vagy oda: a Jo írta regény végét, a happy endet mégiscsak a könyvkiadó férfi vezetője szabja meg: nehogy már az érvényesülhessen egy történet végén a 19. században, amit egy női író kíván… De végül is nem bánjuk, mert így, pontosabban így is szép és felemelő a történet, amely nem más, mint a fejben hét éven keresztül, gyakorlatban pedig néhány nappalon és éjjelen át megírt Kisasszonyok című regény…
Ne hagyják ki ezt az alkotási folyamatot és magát az alkotás témáját egyszerre láttató, a női sorsokon túl az összetartozásra, a testvérszeretetre, a szülők iránti tiszteletre, s nem utolsó sorban a megbocsátani tudás képességére tanító filmet. Az Apolló mozi még mindig vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások