Aki látta a Szólíts a neveden, vagy a Vakító napfényben című filmet, az nyilván nagy várakozással, és tegyük hozzá rögtön, némi elvárással ülhetett be a debreceni Apolló moziban 2025. április 14-én a Mozinet Filmnapok Extra vetítésére, a Queer című mozira. A fent említett – zseniális – filmek rendezőjének, Luca Guadagninónak ez a legújabb alkotása ugyanis a rövid ismertetője alapján a Szólíts a neveden-hez hasonlóan ismét a férfiszerelem rejtelmeibe enged bepillantást, miközben legalább olyan életmódbéli szabadságot és szabadosságot ígér, mint amilyet a Vakító napfényben esetén tapasztalhattunk. Hogy azután az ígéretére – némiképp, amolyan Guadagnino módra – rá is cáfoljon.
A rövid ismertetőből azt is megtudhattuk, hogy az olasz filmrendező ezúttal nem saját történetet vett alapul, hanem William S. Burroughs azonos című kisregényét adaptálta a vászonra akkor, amikor a meglehetősen kiégett és kiélt, céltalanul tengő-lengő William Lee sorsát kívánta elénk tárni. A könyv szerzője alteregójának is tekinthető Lee – akit a filmben Daniel Craig zseniálisan alakít – sorsába akkor kapcsolódunk be, amikor különböző élvezeti cikkek – rengeteg alkohol, cigaretta és drog – hatása alatt, queer-ként egyik férfi ágyából a másikba téved, de az igazit nem találja. Mígnem egyszer csak megpillantja a nála jóval fiatalabb Eugene-t (Drew Starkey), és egy csapásra minden megváltozik körülötte: ettől kezdve nem érdekli más, csak hogy a fiatal srácot „megszerezze”.
A négy „fejezetre” osztott sztorinak ez az első, Hogy tetszik Mexikó? című része sokakban felidézheti a Szólíts a neveden alapszituációját, amikor is Elio és Oliver egymásra találnak. Ám az, hogy a rendező ez estben nem, pontosabban ez esetben sem ismétli önmagát, már abból is látszik, hogy első perctől kezdve érezzük: itt nem olyasfajta kölcsönös vonzalomról van szó, mint Elióék esetén, hanem Lee vágyáról, vágyódásáról egy olyan fiú iránt, aki az se tudja igazán, hogy kicsoda valójában: hogy queer-e, vagy mégis inkább a nőkhöz vonzódik – hisz gyakran látjuk egy titokzatos, Lola névre hallgató asszonyszemély társaságában -, és ez bizonytalansága abban is megnyilvánul, hogy amikor (testileg is) együtt vannak Eugene-nel, az odaadás szintén csak az idősebb férfi oldaláról tűnik maximálisnak.
S tulajdonképpen a két férfi más-más érzelmi szintje, hozzáállása lesz az, ami ettől kezdve teljesen más irányba viszi el a filmet, mint azt az első fejezet sugallná. Mert amikor Lee felajánlja Eugene-nak, hogy utazzon el vele Dél-Amerikába (ez lesz az Útitársak című második fejezet), a srác mindezt olyan kompromisszumok árán teszi meg, amelyből megint csak azt érezzük: ez a viszony elsősorban Lee-nek fontos. Annak a Lee-nek, aki ekkorra már teljesen az ópiátok rabja, s ebbéli szenvedélyét – úgy véli –, hogy Dél-Amerikában sokkal szabadabban és büntetlenebbül élheti ki, mint a hazájában.
De hogy Lee-nek semmi nem elég, azt a harmadik rész bizonyítja be számunkra a leginkább: a Botanikus dzsungelben címet viselő, valóban a dzsungel mélyére tett utazás, ahol olyasfajta főzetet vesznek magukhoz, amelytől Lee azt várja: választ kap a kapcsolatuk furcsaságára, némiképp beteljesülhetetlenségére is, s amely által talán teljessé válhat a viszonyuk. A rendező ez esetben tehát az első rész realisztikussága után olyasfajta szürreális világba, olyan pszichedelikus utazásra invitálja – a főszereplői sorsán keresztül – a nézőt, amit az első pár jelenet után nemcsak, hogy nem várnánk, hanem ami egy teljesen más befogadói attitűdöt igényel. A dzsungelben egy fura „doktornőtől” – aki inkább tűnik boszorkánynak – kapott tea kiváltotta látomások és hallucinációk közepette, vissza-visszatérő archaikus szimbólumoktól övezve (kígyó, nyíló és záródó ajtók, anyaméh) kell befogadóként újraértékelnünk Lee és Eugene viszonyát, amelyből továbbra is csak az világos, hogy Lee sokkal jobban ragaszkodik Eugene-hez, mint fordítva. Már-már betege ennek majdhogynem viszonzatlan szerelemnek, drogként funkcionál nála ez is, épp ezért szinte megváltás számára ez a szokatlan főzet, mert ez alatt a pár óra alatt, a tea kiváltotta víziók idejére teljes mértékben magáénak érezheti és tudhatja a srácot.
Ezt az ideig-óráig tartó „egybeolvadást” egyébként valóban csodás képi megoldásokkal láttatja a rendező. Ám, mint minden drog, ennek teának is véges a „tudása”, és amikor Lee – és vele mi is – a negyedik, Epilógus című részben visszacsöppenünk a valóságba, Lee-t Eugene nélkül látjuk. Szenvedni. Vagy mégsem? Egészen mégsem, hisz Guadagnino filmjét nézzük, ahol még az utolsó képkockák során is olyan meglepetéseket, és ismét – a drogfüggés örök és legyőzhetetlen jellegét is hangsúlyozva – olyan pszichedelikus képeket láthatunk Lee szemén keresztül, amelyeket befogadva még azt is gondolhatjuk: talán most ő uralkodik Eugene-n, és nem fordítva. Hogy azután az utolsó képsor még erre is rácáfoljon…
Rendkívül összetett, azt is mondhatnám, befogadói szempontból igencsak „melós” filmet rendezett ezúttal (is) Luca Guadagnino. Az április 25-étől repertoárra tűzendő Queer című alkotást elsősorban a „sokat látott” nézőknek ajánlom.
Gyürky Katalin
A film utáni beszélgetésről itt olvashatnak:
Hozzászólások