A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának vendégjátéka a debreceni Csokonai Színházban.
Színházban utoljára talán a nagyváradi társulat Turgenyev-adaptációjától, a Papírsárkány című darab alatt szenvedtem ennyire. Olyannyira, hogy azt az előadást ott is hagytam a felénél. Mégsem volt – merthogy általában nincs – előítéletem a mostani, Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának debreceni vendégjátékával kapcsolatban, hisz láttam én már kiváló erdélyi magyar színjátszást is. Még doktorandusz hallgatóként Kolozsvárott egy olyan Vadkacsa-feldolgozáshoz volt szerencsém, amely máig az egyik meghatározó színházi élményem maradt.
De nem lehetett előítéletem a választott darabbal, I. L. Caragiale Az elveszett levelével kapcsolatban sem. Hiszen az 1884-ben íródott, a 19 század végén játszódó történet – mint a nagy alkotások általában – épp arra jó, hogy az ember örökérvényű, rendszer- és korfüggetlen jellembéli hiányosságait vagy épp érdemeit „vágja az arcunkba”, pláne abban az esetben, ha a színpadi adaptációja során kap hozzá egy jó rendezőt, remek színészi alakításokat, s élethű, életképes koncepciót.
De ez a dráma ebben a feldolgozásban gyakorlatilag semmit sem kap. Pedig Caragiale darabjának a témája – a román megyeszékhelyen zajló választási kampány kellős közepén elveszett majd megkerült, s illetlen kezekbe került szerelmes levél, amely egy szerelmi háromszögre, mégpedig a megye legbefolyásosabb két vezetője és egyikük felesége szerelmi háromszögébe enged bepillantást – tálcán kínálja a jellem- és helyzetkomikumokat. Amelyek jó ízléssel tálalva, finom játékkal fűszerezve önmagukban garantálhatnák a sikert a rendező és a társulat számára. Amelyek egy, az emberi kicsinyességen, korrumpálhatóságon, megalkuváson, behódoláson és hatalomvágyon alapuló, egyéni és társadalmi problémákat láttató szaftos szatíra alapját képezhetnék.
Bizarr és elgondolkodtató szatíra helyett itt viszont a rendező, Sorin Militaru olcsó, a legolcsóbb kabaré szintjére süllyeszti le az eredeti darabot, amelyet nézve végig azon töprengtem, hogy hol, miben van az alapvető hiba. Aztán rájöttem: a legnagyobb problémát az előadás során talán az okozza, hogy ezeket a drámában tökéletesen megformált figurákat olyan színészek játsszák, akik nem képesek felülről nézni a szerepüket. Túlságosan beleereszkednek, túl komolyan veszik magukat, így sajnos mi, nézők nem azon az alakon nevetünk, akit épp megformálnak, hanem magukon a színészeken — szánalomból, sokszor azt sem tudva, hogy sírjunk vagy inkább nevessünk.
S a gond az, hogy gyakorlatilag ez szinte mindenkire igaz. Sőt van, akinél hatványozottan, a jó ízlést sértően: súlyos tévedés, hogy Gyurit, a rendőrt (az eredeti darab Ghiță Pristandáját) alakító Nagy Orbán, akinek az lenne a feladata, hogy a kisember, a beosztott „nagy emberekkel” szembeni meghasonlottságát, a „nem tudom, hogy viselkedjek velük szemben”–érzését közvetítse felénk, annyira komolyan veszi magát, hogy átmegy kivagyi, ráadásul magyarkodó, mellét döngető „ki ha én nem”-be. A szerelmi háromszög megcsalt tagját, Tarhonyai Zakariást (eredetileg Zaharia Trahanachét) játszó Bessenyei István pedig ahelyett, hogy mint a helység mindenféle elnöki funkcióját betöltő embere, némi tekintéllyel bírna, szánalmas, kötögető(!), felszarvazott öregemberré degradálódik, aki azt se veszi észre, hogy a felesége, Zoé és a megye prefektusa, Paliczki István (az eredeti darabban Stefan Tipătescu) az orra előtt csókolózik. A választási küzdelem egyéb tagjairól, valamint a jellemkomikum szempontjából egyébként ismét remekül kihasználható karakterről, a részeg polgárt alakító Bodea Tibor olcsó gegekkel telitűzdelt játékáról nem is beszélve.
Egyetlen üdítő kivétel van: a csalfa feleség, Zoé szerepébe bújt Kovács Nikolett játéka, aki egyedüliként valódi érzelmeket, ugyanakkor a szatírának megfelelő abszurd helyzeteket képes produkálni a színpadon a szerelmi háromszög középpontjaként. Egyedül az ő játékán éreztem, hogy na, ezzel lehetne kezdeni valamit. Erre tényleg fel lehetne építeni egy nézhető és élvezhető darabot. Remekül egyensúlyoz ugyanis a politikai és választási rendszernek kiszolgáltatott, ugyanakkor a nadrágot viselő asszony szereplehetőségei között.
Ám amikor a sokszoros félreértésnek köszönhetően egy román jelöltet, az eredeti darabban is Agamemnon Dandanache néven szereplő, Ciprian Vultur játszotta illetőt kénytelenek megválasztani a magyarrá tett – a szereplők neveit is borzasztóan hatásvadász módon magyarosított – közegben, s elkezdenek „románozni” (ráadásul egy román rendező rendezte darabban), azt már jó ízléssel tényleg nem lehet kibírni. Jó néhányan távozunk is, tapsolni ugyanis nem akarunk ott, ahol nemcsak a levél, de minden remény elveszett.
Gyürky Katalin
Hozzászólások