“Gladiátor” címmel jelent meg önéletrajzi könyv Francesco Totti tollából, amely az egyedülálló, 25 éven át tartó, nemrég véget ért római pályafutás legszebb emlékeit tartalmazza. A The Guardian cikkéből idézett föl az eurosport.hu két fejezetet, mi a szöveg terjedelme miatt két részletben, hétfőn és kedden közöljük.
„A második sorban ülő fiatalember nagyon izgatott. Nem hiszem, hogy meghallgatta volna az igazgató beszédét, és most sem követi az enyémet. Nem mintha ez valami eszméletlen jó lenne, de hát, azért egy kicsit dolgoztam rajta. Felejtsd el! – mondtam magamnak. Türelmetlenül ugrál a széken, és tudod, hogy a pillanat, amit a legjobban vár, még csak most jön el. A fotó, természetesen. A Rebibbia-terem sarkában felállították a szokásos színpadot, és amikor a kötött program véget ér, odamegyek, hogy fotózkodjam mindenkivel, aki akar. Ez az, amire ő is vár. „Hé, én vagyok az első” – mondja, és izgatott örömmel nevet, túlságosan is, ami engem kicsit feszélyez. Minek az elsője? Befejezem a beszédet, és újra ránézek, még mindig izgatottan ugrál odaát. 20, legfeljebb 22 lehet, és kicsit jobban fel van öltözve, mint a többi rab. „Velem készüljön az első fénykép!” – ismétli, és ezúttal felém fordul, és felfelé mutat, mintha valamiről tudnom kellene.
Minden díjat átadtak, minden kézfogás megtörtént, túl vagyunk a protokollon, ilyenkor mindig intenzív a hangulat. Nem először járok Rebibbiában, és a Regina Coelit (Róma leghíresebb börtönét – a szerk.) is meglátogattam már. Megható élmények voltak. Kívülről nem lehet elképzelni, mit jelent a börtön. Mégis meglep: „Én, én, én vagyok az első.”
Az általános mozgolódást a fotózóna felé, ahol néhány őr barátságosan, de határozottan szabályozza a felém irányuló forgalmat, némileg megzavarja, hogy „barátom” egy lépést tesz előre. Most már kíváncsi vagyok: miért nem mindegy, hogy övé az első, a tizedik vagy a századik fotó? Én megmondtam, hogy addig maradok, amíg az utolsónak nem pózolok. De ez a srác gyorsabban megy, mint a többiek, itt-ott beugorva rövidíti a sort, nem mondom, hogy arrogánsan, de elszántan. Nincs megfélemlítő fizikai jelenléte; karcsú, nagyon sovány, a többiek mégis a tisztelet és a szórakozás kombinációjával kezelik. Még mindig fel-alá ugrál, mint egy bokszoló, aki az ellenfelét gyúrja.
„Itt vagyok, most már én” – mondja, miközben még mindig úgy három méterre vagyunk egymástól, és még két rab van közöttünk. Kissé fogatlan mosollyal néz rájuk, és azok félreállnak, hogy átengedjék. Ki ez az ember? Ő már főnök? Ilyen fiatalon?
Hamisan durva hangon odahívom magam mellé: „Gyere ide, csak nyugodj meg!” És ő odasiklik mellém, átkarolja a derekamat, én pedig átkarolom a vállát, egy, kettő, három, katt, hüvelykujj fel, büszkén. Olyan ragyogó szemei vannak, mint azoknak a rajongóknak, akik nem is szerethetnének jobban, és az öröme ragályos, mert mindenki nevet, ha csak ránéz.
Amikor indulni készül, kinyújtom a karomat, hogy megállítsam. Túl kíváncsi vagyok. Tudnom kell: miért feltétlenül először?
„Kapitány úr, már egy hete ki kellett volna jönnöm, végeztem, a büntetést letöltöttem. De amikor megtudtam, hogy ide jön, azt mondtam magamban: ‘Mikor lesz még egy lehetőségem, hogy pózoljak egy közös fotóhoz a kapitánnyal? Soha, még ha száz évig élnék is…’ Ezért kértem, hogy beszélhessek az igazgatóval, és könyörögtem neki, hogy maradhassak még pár napot. De mivel a szabályzat ezt nem engedte, azt mondtam: ‘Nézze, ha kienged, valami hülyeséget csinálok, hogy rögtön visszaküldjenek ide, és az egyikünknek sem jó.’ És ő megértette. De most már ki akarok jutni innen, a csajom már három éve vár rám…”.
Remélem, hogy annak a lánynak a türelme kitartott még egy hétig, főleg, ha a srác elmesélte neki a mutatványát. Hét nap börtön a semmiért, csak azért, hogy legyen egy közös fotó velem…
Gyerekkoromban félénk voltam, és most is az vagyok. Zavarban vagyok a szeretetnyilvánítások előtt, amelyek minden határon túl hízelegnek, de amelyek követelnek is tőlem valamit. Még ma is előfordul: amikor a csapattal besétálok egy stadionba, egy repülőtérre, egy szállodába, mindenki odaszalad hozzám. Ezekben a pillanatokban legszívesebben ásnék magamnak egy gödröt, és eltűnnék. Már nem én játszom, most mások a főszereplők, hozzájuk menjetek, és árasszátok el őket szeretettel, ahogy velem tettétek 25 éven át.
Ez mindig így volt, az első naptól kezdve. Roma-játékos és romanista, engem a szurkoló a családja tagjának tekint. Minden rajongó meg akar hívni a gyerekeik elsőáldozására. És talán ez az igazi különbség a többiekhez képest: a tehetséges labdarúgó, a csapat legjobbja általában bálvány, példakép. Ezek szép dolgok, de más, mint a családtagság. Én valami több vagyok, az apák fia, a testvér. Csodálatos, de egy kicsit stresszes. A bálványok elmúlnak, a poszterek elszakadnak. A fiak és a testvérek azonban soha nem árulnak el, vagy legalábbis senki sem hiszi, hogy el tudnak. Ez az érzés, amely annyira különleges, sokak számára a római szurkoló szimbólumává tett. Ez egy másik nagy megtiszteltetés. De ezt sem én kértem.
Róma mindannyiunk anyja, ezt jól tudjuk. Az ő kedvenc gyermekének lenni gyönyörű dolog, ugyanakkor néha ijesztő is. Itt van megint ez a kérdés: mit tettem, hogy méltó legyek erre az őrült, abszolút, mértéktelen szeretetre?”
(The Guardian/eurosport.hu/HP)
Hozzászólások