Interjú Madák Zsuzsanna színésszel, dramaturggal, a Verona, 1301 című, Debrecenben nagy sikert aratott osztálytermi színházi nevelési előadás rendezőjével.
-Az ELTE Bölcsészkarán magyar-esztétika szakon végeztél. Ezzel a végzettséggel hogyan lettél mégis színházi ember?
–A színház gyerekkorom óta meghatározója az életemnek. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban már gyerekszereplőként felléptem, majd az egyetem alatt kezdetben statisztáltam, később szerepekkel kínált meg az akkori vezetés. Miközben a Vörösmartyban játszottam, megismerkedtem Ágenssel, akinek a társulatánál, Budapesten, három évet töltöttem el, illetve Gergye Krisztiánnal és Mándy Ildikóval is dolgoztam együtt.
-Aztán pedig jött a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, ahol immár több éve az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb feladatod a színház ifjúsági programjának, a Tantermi Deszka előadásainak rendezése. Hogyan kerültél közel a színházpedagógiához?
-Ez az érdeklődésem is korábbról datálható. Már Székesfehérváron is készítettem ilyesfajta programtervet, illetve sokat tanultam Gyevi-Bíró Esztertől, aki a Trafóban beavató foglalkozásokat tartott. Aztán az Ágens Társulatnál, a Szodoma után című előadás rendezőjeként már vittem ki jeleneteket középiskolákba, s ez már hasonlított a mostani, zalaegerszegi tevékenységemhez. De a színházi nevelési munka, a tantermi előadások és foglalkozások iránti affinitásomat igazából itt, Zalaegerszegen élhetem ki.
-Tegyük hozzá: igen termékenyen, hiszen a Hevesi Sándor Színházban már jó néhány színházi nevelési előadásban vagy színészként veszel részt, vagy pedig Te magad rendezed az előadásokat. A Csak Rómeó és Júlia, a Semmi, a Kebab, a Cyber Cyrano, a Völgyhíd mind-mind olyan súlyos, a mai kamaszokat foglalkoztató és érintő kérdéseket feszeget, mint amilyen például a külföldre költözés, a lét értelmének keresése, az öngyilkosság problémaköre, a virtuális valóság magába olvasztó hatása, a prostitualizálódás. Honnan ismered ilyen jól a mai kamaszok érzésvilágát, honnan tudod, hogy mi érdekli igazán a mostani „Z” generáció tagjait, miközben a modern technikának köszönhetően az ő gondolkodásmódjuk folyamatosan, mondhatni, percről-percre, óráról-órára változik?
–Arra figyelek leginkább, hogy mindig olyan témákat, kérdéseket válasszak, amelyek engem is foglalkoztatnak. Az osztálytermi színházi nevelési programjaink igazi izgalma abban rejlik, hogy mi, alkotók is rengeteget tanulunk belőle, s a diákok reakcióiból magukról a fiatalokról is folyamatosan formálódik bennünk a kép. Ráadásul az előadások interaktív jellege mindig tartogat meglepetéseket: szinte minden egyes találkozás során történik valami, amire nem is számítottunk. S arra, hogy milyen gyorsan változik a mostani fiatalok gondolkodásmódja, a legjobb példa a Cyber Cyrano című előadásunk, amelyben a virtuális tér és a valóság kapcsolatát, a virtuális világ „beszippantó” hatását boncolgató kérdésekre olyan reakciókat kapunk, amelyekre három éve, amikor elkezdtük az előadást, még gondolni sem lehetett.
-Ez a fajta változás, illetve a kamaszok bizonyos kérdésekre adott reakciói akár egy ifjúságszociológiai kutatáshoz is kiváló anyagul szolgálhatnának.
-Igen, csak sajnos ez a vizsgálódás a mi kapacitásunba már nem fér bele. Egyébként a Semmi című előadásunk végén van egy post-ites játék, ezeket a cetliket megőrizzük, osztályonként rendszerezzük.
-Ám ezt is ki kéne értékelnie valakinek.
-Rengeteg anyagunk van már, erre viszont tényleg kéne egy plusz ember, aki a programunknak a szociológiai vetületével foglalkozna.
-A Debrecenben megvalósított Verona, 1301 című előadás-sorozat kapcsán is azt lehet tapasztalni, hogy minden egyes osztály, csoport, közösség máshogy reagál, másféle válaszokat ad a feltett kérdésekre. Szintén nagyon izgalmassá, folyamatosan változóvá téve ezzel az előadásokat. Hogyan kerültél kapcsolatba Debrecennel, hogyan jött a felkérés, hogy ennek a városnak is rendezz egy osztálytermi színházi nevelési darabot? Jól sejtem, hogy a kapcsolat a tavalyi Deszka Fesztiválon kezdődött, amikor a Semmit adtátok elő?
-Gemza Melindával egy szakmai találkozón, a Katona József Színházban megrendezett színházpedagógiai workshopon találkoztam, aki már akkor jelezte felém, hogy nagyon szeretne egy ilyen programot megvalósítani Debrecenben, a Csokonai Színházban. Ezt követte a debreceni meghívás, majd a felkérés.
-Ezt a programot, s ha jól tudom, még másik hármat, Bethlenfalvy Ádámmal és Cziboly Ádámmal jegyzitek, a rendezői munkádat ők konzulensként, s mint a Színházi nevelési programok kézikönyve szerzőiként segítik. Milyen munkamegosztás szerint dolgoztok? Miben döntesz Te, és mibe szólhatnak bele ők?
-Ezeknél az előadásoknál, így természetesen a Verona, 1301-nél is nagyon nehezen választható el egymástól a pedagógiai és a színházi rész. Azt tudom erre mondani, hogy az előadás központi kérdése köré épített rendezői koncepciómba, azaz az esztétikai részre vonatkozóan nem tesznek javaslatokat, viszont, hogy hol, mely pontokon nyissuk meg a játékot, s hol, hogyan vonjuk be a fiatalokat az előadásba, már ők is tesznek ajánlatokat. Ezeket az ötleteket összefésüljük, ami nem működik, elvetjük, ami izgalmas, beépítjük.
-Azt mondod, hogy ami nem működik, elvetjük… Ezzel kapcsolatban kérdezném, hogy volt-e már olyan előadás, amelyet késznek éreztetek, ám amikor bemutattátok, a kamaszok mégse „vették az adást”, mégse reagáltak kellőképpen?
-Olyan nem fordult elő, hogy a kamaszok ne lettek volna vevők egy-egy darabra. Azt viszont soha nem érzem, hogy egy előadás készen van. Folyamatosan alakítunk rajta, hogy mindig izgalmas maradjon a játék, a fiataloknak is, és nekünk, színészeknek is. Olyan is előfordult már, hogy idő közben foglalkozásrészeket terveztünk át.
-Melyik előadásodat érzed a legsikeresebbnek? Vagy, másképp kérdezem: melyiket szereted a legjobban?
-Nem igazán tudnék egy kedvencet kiemelni. A Csak Rómeó és Júlia, mivel az első volt, még magán hordozta az összes „gyerekbetegséget”. Ezért, amikor Gemza Melinda Shakespeare-előadást kért tőlem, rögtön tudtam, hogy itt Debrecenben ez nem a Csak Rómeó és Júlia lesz, hanem máshogy kell nyúljak a szerző klasszikusához. De ezen kívül egyként szeretem a Kebabot, a Cybert, a Veronát, a Semmit. Ha ezek közül mégis ki kéne emeljem valamelyiket, a Veronát és a Semmit említeném meg, azért, mert ezekben folyamatos az interakció a fiatalok és a színészek, foglalkozásvezetők között.
-Végezetül: úgy tudom, januárban ismét lesz Zalaegerszegen a Tantermi Deszka programnak bemutatója. Melyik darabbal készültök, mit rendeztél most?
-Január 27-én mutatjuk be a Peter című darabomat, amelyet egy 21. századi Pán Péter-történetként kell elképzelni. Négy alkotás inspirált a munkában: a két Pán Péter-meseregény, Erland Loe Naiv. Szuper és Roger Kurland Játszótér című regénye. Az előadás a felnőtté válás problémáját tematizálja: az Y és Z generáció tagjai vajon miért nem akarnak felnőni, felelősséget vállalni önmagukért és a tetteikért. Miért nem akarnak leválni a szüleikről? Ami persze társadalomkritika is egyben, hisz azt is kutatom, hogy mi akadályozza meg a mai fiatalokat az önállósodásban? Mit sugall ehhez a média, mik azok a csoportképző erők, amelyek a fiatalokat visszahúzzák a felelősségvállalás elől? Szóval, ilyen kérdések mentén építem/építjük fel a darabot, s már nagyon várom, hogy milyen visszhangot fog kiváltani.
Gyürky Katalin
Hozzászólások