– Készülvén a veled való interjúra, sehol nem találtam nyomát annak, hogy miért lettél táncművész? Beavatnád az olvasóinkat, hogy miért választottad ezt a pályát?
– Hát, erről leginkább édesanyám tudna mesélni. A családi legendárium része, hogy annak idején, öt-hat éves koromban, bárhol, bármilyen családi rendezvényen, ahol zene szólt, én fölálltam, és táncra perdültem. Ezt látva, édesanyámék úgy döntöttek, hogy beíratnak valami olyan helyre, ahol ezt szervezett keretek között művelhetem. Így kerültem a Vasas Művészegyütteshez, ahol néptáncolni kezdtem. Ám az akkori általános iskolámban nem nézték jó szemmel a tánc miatti rengeteg hiányzásomat, tehát a családnak döntenie kellett: az eredeti általános iskolám marad-e, amely ott volt tőlünk nem messze, vagy a táncolás. S akkor két évre édesanyámék a közeli általános iskolát választották… Csakhogy nyilvánvaló volt, hogy ez nekem nem felel meg. Ekkor jött az elhatározás: kivettek az eredeti sulimból, s beírattak az akkori Állami Balett Intézet, ma Táncművészeti Főiskola balettművész-szakára. Ahol elindult az idomításnak is beillő, nagyon kemény, Vaganova-módszerrel történő képzés. S ahol folyamatosan azt éreztem, hogy az én néptánchoz szokott testemnek nem igazán felelnek meg a finom, légies balett-mozdulatok. Ráadásul folyamatosan láttam az intézet kemény csizmás, néptáncos fiait, akik nyitott ajtónál, mellettünk gyakoroltak… S tudtam, hogy nekem oda, hozzájuk kéne valahogy átkerülnöm… Nagy huzavonákat követően, amikor fél éven keresztül mindkét tagozat diákja voltam – délelőtt a balettos mozdulatokat akarták továbbra is belém sulykolni, légies és könnyű, azaz herceg kellett volna legyek, délután pedig jöttek a néptáncban megszokott kemény mozdulatok és földet érések, s azt sem tudtam, melyik testrészemmel mi van -, végre átkerültem a néptánc tagozatra, ahol 1991-ben diplomáztam.
– Aztán, ha jól tudom, a Zsuráfszky Zoltán-féle Budapest Táncegyüttes táncosa voltál.
– Igen, viszont már ekkor, táncosként elkezdett érdekelni a dolog másik oldala: hogy mi van akkor, ha nemcsak a saját mozdulataimra kell koncentrálnom, hanem nekem kell összeraknom a társaim mozdulatait, mozdulatsorait is. Ehhez pedig az első lépcsőfokot a tanítás jelentette. El kellett menni néptáncot tanítani. Így kerültem a tiszaújvárosi amatőr társulathoz tánctanárként, ami napi ingázást, vonatozást jelentett a főváros és e között a vidéki város a között. Örülten fárasztó időszak volt, de megérte, mert valóban a tanítás során kezdtem ráérezni a koreografálás mikéntjére. Amihez persze még rengeteget kellett tanulnom, de egy kitűnő intézmény vezetője ehhez is hozzásegített: Horváth Csabánál, a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetőjénél, azt hiszem, a szakma csúcsából kaptam némi ízelítőt. Itt 2001 és 2006 között voltam társulati tag.
– Hogy azután 2006-ban Te is megszerezd a koreográfusi diplomádat, és következzen a szabadúszás.
– Így van. Ami mindig nehézségekkel jár, kemény életforma, mert semmi nem biztos. Viszont az kétségtelen, hogy épp szabadúszóként kerültem közel olyan társulatokhoz, amelyek tovább bővítették a táncról alkotott felfogásomat. Például a néptánc után a modern tánc iránti érdeklődésem a Phobos Táncegyüttessel való együttműködésemnek köszönhető.
– És hogyan jött mindehhez a debreceni Csokonai Színház koreográfusi állása?
– Éppen jókor, amikor már az embernek kezd elege lenni a szabadúszásból, egy nem is szakmai, hanem civil találkozás során említette meg Gemza Péter, hogy a Ráckevei Anna-vezette színházhoz kellene egy állandó koreográfus. A megemlítésből felkérés lett, ami tényleg nagyon jól jött, s el is fogadtam. Nagyon más érzés, amikor az ember egy társulathoz tartozva – nem úgy, mint egy független táncszínházi produkció esetén – kérhet bizonyos kellékeket. Például a Csikóink című darabomnál, amely az egyik debütáló előadásom volt Debrecenben, egyszer csak rájöttem, hogy szólhatok, ha valamire szükségem van: ha kell, hoznak egy vödröt, vagy egy szürke nadrágot, ha épp az illik a produkcióhoz. De ez nem jelenti azt, hogy azóta más felkéréseket ne vállalnék el. Az évek során – s ennek nagyon örülök – kialakult egy állandó rendezői gárda, amelynek a tagjai velem szeretnék megvalósítani a soron következő darabjaikat. Ami azért jó, mert velük a munka során nagyjából már tudjuk, hogy mit várhatunk el egymástól. Ugyanakkor annak is nagyon örülök, ha egy, addig számomra ismeretlen rendezővel kell dolgozzak, hiszen az számomra is inspiráló, és új kihívást jelent. Ha a kritikusok írnak egy-egy előadásról, mindig valamihez, valamilyen másik előadáshoz viszonyítanak. Engem viszont mindig az érdekelt, hogy én hol tartok a pályámon. Nem máshoz, hanem magamhoz képest. Hogy vihetek-e tovább egy ötletet, egy motívumot, vagy el kell vessem, illetve, ha nem is vetem el, át, vagy újra kell gondoljam az egészet… S ezt, ha addig számomra ismeretlen emberekkel, ismeretlen közegben, szférában teszem, még izgalmasabb a számomra.
– Ám a pályád során nemcsak rendezők mellett dolgoztál, hanem gyakran Te magad vagy a rendezője és a koreográfusa, sőt, gyakran az előadója is egy-egy darabnak. Érdekelne, hogy amikor önállóan dolgozol, akkor hogyan születik meg a fejedben a koncepció? Mi az, ami az ötletet adja? Egyetlen saját előadásodnál, a fent említett Csikóinknál találtam erre utalást, amikor elmondtad, hogy egy antikváriumba betérve, egy ott talált roma népköltészeti gyűjtemény adta az ihletet az alapkoncepcióhoz. Mindig ilyen gyorsan születnek az ötleteid?
-Egyáltalán nem. Szeretek olvasni, sokat is olvasok, de gyakran sokáig nem áll össze az olvasmányélményekből egy kép, egy koncepció a fejemben. Például hiába olvastam el Pilinszky drámáit, s fogtak meg ezek az írások, úgy éreztem, ezekből a szövegekből képtelen vagyok táncművészeti produkciót létrehozni. S általában véve is azt mondhatom, hogy lassan érlelődnek bennem az önálló produkcióim. Általában évi egyet vagyok képes megcsinálni. Ami nem jó, mert a gyakorlat ebben is nagyon fontos. Minél többet csinál az ember, annál jobb lesz.
– De ha, tegyük fel, évente ötöt megcsinálnál, lehet, hogy azok sokkal felszínesebbek lennének, mint az az évi egy.
– Lehetséges, de hidd el, hogy ebben a fajta munkában sem árt a sűrű/sűrűbb ismétlés.
– Ha viszont nem önálló produkciót hozol létre, hanem egy adott rendező mellett dolgozol, akkor, ahogy idén szeptemberben A magyar Faust kapcsán nyilatkoztad, alkalmazott és alkalmazkodó koreográfusként vagy jelen. Mekkora ilyenkor a beleszólásod egy produkció milyenségébe?
– Ahogyan az alkalmazkodó szó is kifejezi, ilyen esetekben mindig figyelembe kell vennem, hogy ez hierarchikus viszony: ő a rendező, én pedig jó értelemben véve aládolgozom.
– Mégis: mennyire szeretnéd ilyenkor érvényesíteni az akaratodat? Konfliktuskerülő vagy, vagy keményen beleállsz helyzetekbe, és kiállsz az elképzeléseid mellett?
– Az a jó ilyenkor, ha még a próbafolyamat megkezdése előtt leülünk a rendezővel, s előre tisztázzuk, hogy ő mit szeretne, s hogy én mit tudok ehhez hozzátenni. Mert ha már zajlanak a próbák, az amúgy is nagyon kevés idő mellett nem lehet hezitálni, újrakezdeni a dolgokat. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy bocs, én ezt nem így akarom. Ezért jó a legfontosabb dolgokat az elején tisztázni.
– Az egyik, véleményem szerint tanítványodnak is tekinthető, téged rendkívül tisztelő táncos, Györfi Csaba egy gyönyörű mondatot fogalmazott meg a táncszínházi produkció lényegéről: „Ha tánc közben a lélek hallgat, a legtökéletesebb mozdulat is néma marad”. Volt- e már olyan produkciód, akár önálló, akár „alkalmazott koreográfusi”, ahol a lélek azonnal megszólalt tánc közben? Vagyis ahol nagyon könnyen, szinte azonnal megszületett az, amiről Györfi Csaba beszél?
– Azt gondolom, hogy ez két dolgon múlik. Kell hozzá egy nagyon stabil tánctudás, vagyis maga a technikai felkészültség, s kell hozzá az a többlet, az a plusz, amely az előadást művészetté, s nem csupán technikai bravúrok sorozatává teszi. Az a plusz, ami nem elvont, a közönség által befogadhatatlan mélységeket akar kifejezni, hanem érthető, mégis az érzelmekre ható, a lelket megrezegtető szüzsét szólaltat meg – a test által, a test nyelvén. S ez a próbafolyamat során még nem látszik. A végére állhat csak össze. S ha példát kéne mondanom rá, igen, volt ilyen, a Hangképek című előadást éreztem leginkább ilyennek, amelyet 2009-ben, a korábbi társulatomnál, a Közép-Európa Táncszínháznál, visszatérő vendégalkotóként koreografáltam.
– Györfi Csaba székelyudvarhelyi táncos. Nem véletlenül kerültél vele kapcsolatba, hiszen több munkád is Erdélyhez, Székelyudvar mellett Temesvárhoz is köthető. Például a Prométheusz, vagy a Szőrös pisztráng. Mi köt, vagy mi vonz Erdélyhez? Az a fajta erősebb autentikusság, amely a néptáncos képzettséged és beállítottságod miatt amúgy is nagyon fontos a számodra?
– Nem, ennek prózaibb, profánabb oka van: egyszerűen ott működnek nagyobb számban olyan társulatok, ahol a néptáncos alapok erősebben megvannak.
– A Made in Hungária próbáinak finisében jártok. Még egy nap, és itt a premier. Hogyan érzed/érezted magad a Mészáros Tibor-rendezte darab koregráfusaként?
– Sajnos, azt kell mondjam, hogy a rock and roll nem az én világom, de nyilván ez is egy feladat, amit meg kell oldani. S Mészáros Tibivel nagyon jól együtt lehet működni.
– A következő félév milyen munkákat tartogat a számodra?
– Egyet mindenképp szeretnék kiemelni. Nagy örömömre szolgál, hogy itt, Debrecenben, a Szikszai Rémusz-rendezte Rómeó és Júlia koreográfusa lehetek. Nagyon várom Rémusszal a munkát, sokat várok ettől a lehetőségtől.
Gyürky Katalin
Hozzászólások