A 2020-ban, kilencvenegy évesen sajnos elhalálozott, de életművét tekintve halhatatlan zeneszerzőről, Ennio Morriconéról minden fontosat megtudhat az, aki megtekinti a róla készített életrajzi filmet. Az alkotás minőségéről már önmagában sokat elárul, hogy a rendezője nem más, mint a zeneszerző egyik állandó alkotótársa, akivel például a csodálatos Cinema Paradisón is együtt dolgoztak: Giuseppe Tornatore.
Ám Tornatorén kívül számos olyan, szintén zseniális pálya- és alkotótárs adta a nevét és a hangját a filmhez, akiknek az Ennio Morriconéval kapcsolatos nyilatkozatai összességében úgy „adagolják” számunkra a zeneszerző életművét, hogy abból egyetlen fontos mozzanat, mozaik sem marad ki. A zenész-, színész– és rendezőtársak, mint amilyen például Clint Eastwood, Bruce Springsteen, a Taviani-fivérek, Gianni Morandi, Oliver Stone vagy épp Quentin Tarantino a legszemélyesebb, Ennio Morriconéhoz fűződő élményük elmesélése közben film- és zenetörténelmet írnak:
végigvezetik a nézőt az „egyszerű”, konzervatóriumot végzett trombitásból a világtörténelem legnagyobb filmzeneszerzőjévé vált művész életútjának minden meghatározó állomásán és lépcsőfokán.
Amint az a nyilatkozatokból kiderül, Morricone indulását nagy mértékben meghatározta a konzervatóriumi tanára, Goffredo Petrassi, aki Sztravinszkij iránti rajongását átörökítette a tanítványába is. Morricone ezután ezen a nyomvonalon továbbhaladva a darmstadti kortárs zenei fesztiválon ismerkedett meg a disszonáns hangokra épülő irányzattal, és ettől kezdve az úgynevezett „traumatizált hangok” mesterévé lett. Sohasem a dallamvezetés érdekelte, hanem a minél érdekesebb és szokatlanabb hanghatások: például egy írógép hangszerként működtetése vagy egy földre dobott festékesvödör hangja.
A különleges effektek lehetőségeire hamar ráismerő Morriconénak először a diplomamunkája során nyílott lehetősége filmhez zenét komponálni: Orson Welles Othello című alkotása zenei aláfestésével lenyűgözte a vizsgabizottságot. S bár a mestere, Petrassi egy komolyzenészhez méltatlannak érezte a filmzeneszerzést, prostitualizáló helyzetnek vélte a szimfonikus zenész ilyetén „leereszkedését” – s ez a nézetkülönbség azután egész további pályájuk során fennmaradt közöttük -, Morricone hamar ráérzett ennek a műfajnak a csodájára: már 1960-ban – bár még álnéven – két westernfilm zenéjét komponálta meg. S ettől kezdve – bár megmaradt szimfonikus művek komponistájának, úgynevezett kísérleti zenésznek is – a világ a filmzeneszerzés zsenijeként ismerte meg és tekint rá mind a mai napig.
Olyan zseniként, aki – és az idősebb korosztályban mindezek dokumentumfilmbéli felcsendülése nosztalgikus hangulatot válthat ki – olyan fantasztikus filmek zenéjét szerezte, mint az összes(!) Sergio Leone-film, Tornatore alkotásai, Pier Paolo Pasolini filmjei, Gillo Pontecorvo alkotásai, vagy épp Tarantino Aljas nyolcasa, amellyel – hat jelölés után és egy, 2006-ban az addigi életművéért járó Oscar-díj után Morricone végre elnyerte a legjobb filmzenéért járó aranyszobrocskát is.
Azért írom, hogy végre, mert a dokumentumfilm arra is rámutat, hogy a Roland Joffé rendezte A misszió című film után maga az Oscar-díjat odaítélő bizottság egyik tagja bocsánatot is kért a mestertől, amiért mégse neki adták a szobrot, hiszen ennek a filmnek a zenéje nemcsak Ennio Morricone életében mérföldkő – ami után maga is „elhitte”, hogy filmzene – az a filmzene legalábbis, amit ő művel – önálló kortárs zenei műfaj, nemcsak némi „szolgálólány”, hanem az addig a nagymester, Petrassi elvét továbbra is követő pályatársak is elismerték Morricone e műfajbéli zsenialitását.
Azt a zsenialitást, amelynek kulisszatitkaihoz nemcsak a fenti hírességek nyilatkozatai, de magának Morriconénak a vallomásai által is közelebb kerülhetünk. Tornatore filmjének hatvan-hetven százalékában ugyanis maga a zeneszerző nyilatkozik a saját alkotói módszeréről: például arról, hogy hogyan mélyed el egy film képkockáiban, mielőtt elkezdene a zenéjén gondolkodni, vagy arról, hogy egy-egy rendezővel hogyan folyt a közös munka. Hogy mi mindenről kellett egymást a film készülte közben – kölcsönösen – meggyőzniük. Vagy arról, hogy az egyik kedvenc hobbija, a sakk hogyan segíti őt a komponálásban.
S ha már a sakknál tartunk: Tornatore dokumentumfilmje azért is lenyűgöző, mert miközben újra „elmerülhetünk” például a Volt egyszer egy Vadnyugat, Az óceánjáró zongorista legendája vagy a Végtelen szerelem című film zenéiben, Morriconéról olyan képet kapunk, amit – ennyi siker, mintegy ötszáz filmzene megalkotásának háttérében – nem is gondoltunk volna. Azt, hogy ez a filmzene mint műfaj megteremtőjeként számon tartott, kétségtelen zsenialitással megáldott ember valójában mennyire szerény és alázatos volt. Semmi művészi allűr, semmi hencegés, semmi felvágás: sőt, inkább a kétely, még a négyszázakárhányadik filmzene után is az őrlődés jellemezte: hogy vajon a következő sikerül-e?
A kételye mellé pedig, amely csodálatos zeneművekre inspirálta, egyértelműen kellett a felesége, Maria asszony is, akiről közhelyszerűen elmondhatnánk, hogy „minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő”. Maria szerepe azonban ennél sokkal több volt művész férje életében.
Hogy mi, az kiderül, ha megnézik a valóban párját ritkító művészi világot létrehozó Ennio Morriconéról készült, Giuseppe Tornatore rendezte életrajzi filmet. Higgyék el, az alkotás több mint két és fél órája a filmzene szárnyán úgy elrepül, hogy észre sem veszik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások