Mesésen szép tájra, a tenger mosta Bretagne egyik grófi kastélyába kalauzol el bennünket Céline Sciamma alkotása, ahová egy fiatal lány, Marianne (Noémie Merlant) azzal a megbízással érkezik, hogy le kell festenie az egy hét múlva „kiházasítandó” Héloïse (Adele Haenel) portréját – mintegy a lány „hozományának” a kellékeként. A feladat egyszerűnek tűnhetne, ha Heloïse nem tiltakozna oly nagyon az arcképe megörökítése ellen. Éppen emiatt az ellenállása miatt már egy festőt Marianne előtt „elfogyasztott”, ezért a meg nem valósult portré után most Marianne-ról azt mondja neki az anyja, hogy sétapartnerként, társalkodónői minőségben érkezik hozzá arra a pár napra, amíg ő távol lesz, s amíg Héloïse-nak el nem kell hagynia a szülőházát, hogy frigyre lépjen egy általa korántsem szeretett, de „jó partinak tűnő” férfival.
Talán ebből a rövid történetfelvázolásból is látszik, hogy a film abban a korban játszódik, amikor egy fiatal lánynak még egyáltalán nem volt beleszólása abba, hogy mi történjék az életével, vagy hogy kihez menjen férjhez. A lány mindezen szülői nyomás ellen látszólag Marianne megérkeztéig teljesen tehetetlen, ám a festőnő olyasfajta lázadási formákat mutat meg neki az alatt a szűk egy hét alatt, amíg az „anyától mentes” kastélyban tartózkodik, amelyek Heloïse számára nemcsak, hogy ismeretlenek, hanem – mint az később kiderül – teljes mértékig személyiség-felszabadító erővel fognak bírni.
S ettől kezdve, ahogy néztem ezt a kétórás, lassú folyású, gyönyörűen fényképezett alkotást, úgy éreztem, hogy a hangsúly nem is feltétlenül azon van, hogy Marianne Heloïs-t a benne is ott szunnyadó leszbikus hajlamaira döbbenti rá, amikor az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy ők nemcsak társalkodónői lesznek egymásnak, hanem azon a lélektani folyamaton, ahogy ez a szülői és a társadalmi nyomás alatt álló lány rádöbben: neki is lehet szabad és saját akarata. Még akkor is, ha a fennálló rendszer és az anyai szigor miatt erre mindössze addig a pár napig van lehetősége, ameddig Marianne ott van nála, s amíg nem „kell” férjhez mennie.
Öt-hat nap szabad, kötöttségektől mentes életet ábrázol tehát Céline Sciamma filmje, ahol a két lány közötti vonzalom végül is az alkotásban is testet ölt, amennyiben az együtt töltött hét végére Marianne mégis elkészíti Heloïse-ról a portrét. Mert neki szabad, ő megszelídítette a lányt, s épp a képpel, a portré megfestésével állít emléket a közöttük történt szenvedélyes viszonynak.
A film azonban nemcsak a társadalmi konvenciók elleni lázadás és a szerelem művészetben való testet öltése miatt izgalmas, hanem amiatt is, hogy az utolsó képkockákig egyetlen férfit sem ábrázol. Csak a nőkkel, a lányokkal történtek kapcsán érezzük a nagyon is erős, mert a nők sorsát igenis meghatározó férfiak „láthatatlan” jelenlétét. Ennek a férfinélküliségnek, de férfi általi befolyásoltságnak eklatáns példája az a kastélyban szolgáló házvezető lány, Sophie (Luana Bajrami), akiről kiderül, hogy terhes, de sem azt nem tudjuk meg, hogy kitől, s azt sem, hogy a lány miért nem akarja vállalni a babát. Csak egyet látunk: a nők „találékonyságát” arra nézvést, hogy hogyan ne szülessen meg ez a nem kívánt csecsemő. S érdekes módon az illegális magzatelhajtás jelenete ugyanúgy alkotásra ösztönzi Marianne-t, mint a szerelem, a gyermeket/gyermekeket is adni képes, vagy a két nő között zajló szerelem érzelmi viharai.
Héloïs-nak és Marianne-nak tehát – Sophie mindvégig rejtélyes és titokzatos „asszisztálása” mellett – csak pár napja van, testi-lelki együttlétük, egymásra találásuk azonban – amelyet egyáltalán nem tolakodóan, hanem nagyon is finoman és esztétikus módon ábrázol a film – egy életre hatással lesz rájuk. Hogy hogyan fogja a további sorsukat befolyásolni a kettejük közötti félelmetes erejű, de vállalhatatlan kémia, nos, néhány záró jelenet erejéig ebbe is bepillantást nyújt számunkra a Céline Sciamma rendezte film. Aki kíváncsi rá, nézze meg a Potré a lángoló fiatal lányról szóló francia drámát az Apolló moziban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások