Január 23-átől látható a hazai mozikban arról a magyar származású építészmérnökről készített opus, aki a filmbéli nevén, Tóth László néven ugyan nem létezett, de sorsában a legnagyobb 20. századi építészeink, Moholy-Nagy László, Breuer Marcell vagy épp Goldfinger Ernő életének eseményei sűrűsödnek össze. Opust említettem, nem véletlenül: a Brady Corbet rendezte film 215 perces, közepén egy negyedórás szünettel, ám a monumentális játékidő semmit sem von le és el a film értékéből.
Azért sem, mert a főszerepet az a szintén magyar gyökerekkel bíró Adrien Brody játssza, aki számtalan filmben bizonyította már: karizmája az első képkockától az utolsóig képes a vászonra szegezni a néző tekintetét. Nincs ez most sem másképp, ráadásul úgy, hogy az amúgy is sovány testalkatú színész most egy, őt a koncentrációs táborba szállító vonatról leugrott és szerencsésen Amerikába menekült magyar származású zsidót alakít, aki a történelmi helyzet miatt enyhén szólva se lehetne túltáplált… Ráadásul Brody aszketikus alkata aztán az amerikai életéhez és sorsához is illeni fog, hisz szép lassan kiderül, hogy az Újvilágban a tehetségét megtűrik, őt viszont nem annyira…
S ezzel elérkeztünk a film mondanivalójának egyik legfontosabb összetevőjéhez: ahhoz, hogy a II. világháború után egy magyar származású zsidó fiatalembernek mennyire volt, lehetett esélye megtalálni a számítását egy számára ismeretlen – és vele sokszor ellenséges – közegben? Ráadásul úgy, hogy az az építészeti stílus – amely amúgy nem, vagy feltétlenül csak a címben szereplő brutalista stílussal egyenlő – minden, csak nem megszokott és könnyen emészthető az Újvilág újgazdagjai számára.
A film első része így tulajdonképpen nem is szól másról, mint arról, hogy hosszas és többtényezős konfliktusuk után az egyik nagy befektető, Harrison Lee Van Buren (Guy Pearce) hogyan fogadja el és be mégiscsak Tóth stílusát, és hogyan kezdi el vele megépíttetni a vágyott közösségi terét Philadelphia központjában. Eközben persze hallunk arról, hogy Brody felesége, Erzsébet (Felicity Jones) és az unokahúga, Zsófia (Raffey Cassidy) szintén túlélte a koncentrációs tábort, de egyelőre ekkor még Tóth se reméli, hogy valaha kijutnak hozzá az Európában rekedt családtagjai.
Bevallom őszintén, hogy ha ez a II. részben nem történt volna meg, az I. részben vázolt – a tehetség elfogadtatásáért vívott ádáz küzdelmekkel telített – sztori nekem „leült” volna a II. részre. Számomra nem tudta volna ezt a monumentális játékidőt kitölteni.
Ám szerencsére a II. részben megérkezik Tóthoz a felesége és az unokahúga, és ez egészen új színt – s meg kell mondjam, az I. részhez képest jóval szürreálisabb és elgondolkodtatóbb – jeleneteket eredményez. A feleség ugyanis az éhezéstől oly mértékben csontritkulásban szenved, hogy már nem tud lábra állni – Zsófia vagy László tologatja a tolókocsijában –, és a házaspár egykoron lángoló szerelmét a nőnek ez az állapota bizony kikezdi. Pontosabban: olyan új dimenzióba helyezi, amelybe belefér Tóth kicsapongása, több szempontból is hűtlen magatartása.
S a hűtlenség itt – mint ebben a filmben szinte minden – ismét többletjelentéssel bír, ismét sokkal árnyaltabban van jelen, mint amit ez a szó egy párkapcsolat vonatkozásában jelent. Az amerikai felszínes világba való betagozódás – amit László több szinten is művel, alászállva az amerikai pokolba, mint egy modern kori Odüsszeusz – ugyanis hűtlenség az európai kultúra és értékek iránt is. Csakhogy visszafelé is igaz a dolog: miért ne illeszkedne László az Újvilág kétes erkölcsű szabályaihoz, ha őshazája kitagadta magából, és onnan menekülnie kellett. Miért is maradna hű az ottani értékekhez, ahová nincs visszaútja, és ami így neki már semmit sem nyújt, nyújthat?
Ebből a szempontból is érdekes a film vége, amikor az idős és láthatóan nagybeteg Lászlónak Európában nyílik kiállítása. Amit nem más, mint Zsófia gyönyörű szavai nyitnak meg. Ez az a pont, ahol az óhaza „visszaad” valamit az egykoron az Újvilágba üldözött tehetségének? Vagy a családnak elégtétel ez, amelynek tagjai – lásd főleg Erzsébetet – igencsak megszenvedték László „amerikanizálódását”?
Megannyi kérdés, amire a majd’ négyórás film megtekintése közben önök személyesen kereshetik meg a személyes válaszaikat. Attól is jó Brady Corbet filmje, hogy egyértelmű válaszok nincsenek. Hisz Brody úgy játssza végig ezt a majd’ négy órát, hogy általa és vele mindig minden több oldalról van megvilágítva.
Csodálatos film tehát A brutalista. Nem véletlen, hogy tíz Oscar-díjra jelölték. Köztük a magyar Jancsó Dávid is esélyes az alkotás csodálatos vágásáért a szobrocska elnyerésére. Kíváncsi leszek, hogy ez a sok vonatkozásban – a helyszíneit és a mellékszereplőit illetően is – magyar érdekeltségű film végül hányat söpör be a temérdek jelöléséből.
Gyürky Katalin
Hozzászólások