A nagy vasútállomásokon a vágányokat aluljárókon keresztül lehet megközelíteni. Az egyik ilyen állomáson történt a következő eset. Egy anya és általános iskolás (ránézésre kb. 1-2. osztályos) fia haladt lefelé a lépcsőn, és a fiú meg akarta ölelni a mit sem sejtő anyját. Igen, a lépcsőn, menet közben. Így véletlenül meglökte őt, és az elesett. Már csak pár lépcsőfok választotta el őket a talajtól, ezért nem történt nagy baj, a közelben közlekedők felsegítették a nőt. S ekkor a fiú sírta el magát, akinek semmi bántódása nem esett. Miért?
Ez a gyermeki szeretet. Igaz ugyan, hogy az anyai szeretet az egyetlen az összes érzés közül, amelyet nem befolyásol sem idő, sem tér, sem az, hogy viszonozzák-e egyáltalán, de anyák napja alkalmából mégis inkább a feléjük irányuló szeretetre hívom fel a figyelmet. Ez nem merül ki egy anyák napi versben vagy virágban vagy napban. Ez ugyanúgy félti a szülőt, mint ahogyan a szülő a gyerekét, még akkor is, ha hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Hasonlóan féltjük őket, hogy ne essen bajuk, ne haljanak meg, ne kerüljenek bajba. Még akkor is, ha olykor akaratlanul mi is bántjuk anyánkat, ahogyan a sztoriban szereplő kisfiú.