Túlélni Auschwitzot, az már önmagában egy csoda. De túlélni Auschwitzot úgy, hogy közben világra hozol egy új életet, arra nincsenek szavak. A Born in Auschwitz egy olyan alkotás a holokausztról, amely úgy beszél róla, ahogyan eddig egyetlen dokumentumfilm sem.
Tegnap volt a holokauszt magyar áldozatainak emléknapja, amelyet 2001-től minden év április 16-án megtartanak. Ebből az apropóból a Centropa Alapítvány online elérhetővé tette az On The Spot párosának (Cseke Eszter és S. Takács András) a holkausztról készült dokumentumfilmjét, a Born in Auschwitz-ot.
Érdeklődési körömben jelentős szerepet játszik a pszichológia, különösen az, hogy a gyermekkor, a szülőkkel való kapcsolat, a környezet, amelyben felnövünk milyen hatással lesz későbbi, felnőtt önmagunkra és kapcsolatainkra. Ezért, amikor szembejött velem a Centropa online filmvetítése és annak rövid leírása – hogyan öröklődik egy családi trauma generációkon keresztül – kérdés sem volt, hogy én ezt látni akarom. Személyes vélemény következik.
Megrázó és felkavaró, de ugyanakkor csodálatos is. A Born in Auschwitz című film nem egészen azt adja, mint amire számítanánk. Nem látunk benne lágerekben szenvedő embereket, sem a krematóriumokat füstölögni. Ha valakit az érdekel, hogy pontosan mi történt ott, talál jó néhány kimagasló alkotást a témában. A Born in Auschwitz egy teljesen más nézőpontot tár elénk és ezért különleges.
A film középpontjában nagymama, anya és lánya állnak, egy háromgeneráción átívelő – szakszóval élve transzgenerációs – trauma hatása, feldolgozása.
Orosz Angéla Auschwitzban született. Minek köszönheti, hogy életben maradt? Csupán a vakszerencsének. Édesanyja két hónapos terhes volt, mikor a németek elhurcolták a magyarországi zsidókat, majd a haláltáborban férjétől is elválasztották. A terhes nők nagy részére a krematóriumok vártak, nem maradtak életben. Angéla édesanyját azonban Josef Mengele (a gyilkos orvos) kiválasztotta saját kísérleteire, amelynek következtében olyan injekciókat kapott az anya a hasába, amelyekről fogalma sem volt, hogy mit okozhatnak. Nyolc hónapos terhesen abortuszt ajánlottak neki, de az anya kockáztatott: vagy elgázosítják őt is, mint a többi nőt, aki a táborban szült a gyermekével együtt, vagy csodával határos módon életben maradnak mindketten. Nos, az utóbb történt. Angéla alig 1 kilósan jött a világra, és 5 hétig rejtegette édesanyja, míg végre az oroszok felszabadították őket.
A megpróbáltatás persze itt nem ért véget, nem volt happy end, hiszen újra talpra kellett állni és gondoskodni egy csecsemőről, akiről nem volt biztos, hogy megéli a másnapokat. Angéla szerencsés volt abban a tekintetben is, hogy végül szerető környezetben nőhetett fel, bár a holokauszt traumája mindig is jelen volt a családban és akaratlanul, de ő is ezt adta tovább lányának, Katinak, a film másik főszereplőjének, aki a következőket mondta:
„A holokauszt itt van, mindig is itt volt és mindig is itt lesz.”
Kati sosem volt a haláltábor foglya, nem élte át azokat a szörnyűségeket mégsem tudott szabadulni tőle, ám felismerte a problémát és minden erejével azon dolgozik, hogy ő már ne adja tovább gyermekeinek, unokáinak.
A film talán egyik legmélyebb pontjai, amikor egy sötét szobában anya és lánya beszélget egymással a már közös traumáról. Angélában folyamatosan ott volt a kényszer, hogy gyermekét túlélésre nevelje, hiszen bármikor bekövetkezhet egy holokauszthoz hasonló tragédia, ezért Katinak már három éves korától felkészültnek kellett lennie mindenre. Ez pedig azt eredményezte, hogy félelemben élt.
Anya és lánya ütköztetik személyes élményeiket, amelyeket mindeketten máshogy látnak. Amiről Angéla azt gondolta, hogy jót tesz lányának, valójában a legrosszabb volt számára. A beszélgetésükből továbbá az is kiderül, hogy mennyire más a szeretetnyelvük (ezekről már írtunk korábban is, ha valakit érdekel, itt tudja elolvasni). Angéla azt kérdezte lányától: Talán nem érezted, hogy szeretnek? Amire Kati azt mondta: Nem. Úgy éreztem, hogy utálnak.
Abban a családban, ahol volt egy holokauszt túlélő (ebben az esetben a nagymama, Angéla édesanyja) nem volt szokás kimutatni az érzelmeket. A filmből kiderült, hogy Kati nem lehetett dühös, nem lehetett boldog, nem mutathatott félelmet mert egyből jött a bűntudatkeltés.
Amikor eljött az ideje, hogy éltet adjak a gyermekemnek, rettegtem. Szóval felhívtam és megmondtam neki, hogy nagyon félek. Majd jött a válasz: Micsoda? Te félsz? A nagyanyád Auschwitzban szült. Doktorok, ápolók és orvosi felügyelet nélkül. És te azt mondod nekem, hogy félsz?
emlékezett vissza Kati a Born in Auschwitz című filmben
Beszélgetésük egy nagyon komoly lélektani utazáson viszi keresztül a nézőt. Honnan indultak és hová érkeztek. A felismerés és a feldolgozás folyamata. A trauma továbbörökítésének megállítása és az ezekre tett kísérletek egy szívszorító történetbe foglalva nagyon sok embernek mutatott irányt és adott segítséget.
A premier másnapján a közép-amerikai forgatásunkat megszakítva próbáltuk végigolvasni azt a több mint ezer, sokszor szokatlanul személyes üzenetet, amit küldtetek a filmről, családi drámákról, nagy beszélgetésekről, sőt álmokról, és legfőképp arról, hogyan ismertetek magatokra a főszereplők küzdelmében.
olvasható az On The Spot Facebook oldalán
