Magam sem értem teljesen tisztán, hogy miért jött gombóc Apa torkába, könny a szemébe, takony az orrába néhány játszótéri játék láttán. Sejtem, de nem tudom konzekvensen megmagyarázni ezt. Ezt nem.
Apa aztán titkon, aggódón figyel minden egyes lépést. Tudja, hogy már kétszeresen ügyelnie kell esésre, bukásra, mindenre. Apa sír, ha esés van, mert fél a bajtól.
Aztán apa sír, amikor meglát valami izgő-mozgó kis pacát egy monitoron, s meghall valami lódobogás-szerű valamit: Apa sír, mert ilyen még nem volt, ilyet még nem érzett. Mindenki mosolyog, mindenki boldog, Apa mégis pityereg, alig hallhatóan.
Aztán Anya szól, azt mondja: nyomkod valami. Apa rohan, tapint, sír és kacag: valóban nyomkod, egyre jobban, éjszaka főleg.
Egyszer csak Anya fuldokolva, mégis halkan sír, Apa hallgat a döbbenettől: baj van. Apró hiba, de nagy baj, nagyon nagy.
Apa csendben van, neki már megmondták, hogy hogyan kell dönteni, Anya még bizakodik, de ő sír. Ő is tudja, hogyan kell dönteni, de azt mondja, képtelen rá, mert valami nyomkod odabenn. Érezhetően, egyre erősebben, főleg éjszaka.
Aztán dönteni kell, mert később a törvény dönt Anya és Apa helyett. Apa már nem sír, Anya sem sír. Mindenki fehér, mint a halott ember. Csak mennek esztelenül, aláírják, nincs más esélye senkinek. Papír ide, papír oda: nyomkod. Főleg éjjel, egyre erősebben, a döntés után is.
Anya bent van. Ott, a pokolban. Apa már csak az utcán üvölt, leroskad néha a nyári estéken egy padra, és azon sír. Sír Anya ebédje beszerzése közben, zokog az üres étterem egyik eldugott asztalánál, és zokogva üvölt a kongó lakásban odahaza is. Anya szenved, és közben valami egyre jobban nyomkod.
Apa reggel megpróbál dolgozni, de sír, amikor csak lehet, tökmindegy, ki látja, s mit gondol róla.
Apa átrohan Anyához. Útközben sír, de odabenn már vidámságot színlel. Anya viszont szenved. Rettenetesen. Anya a fal felé fordul, gyötri a fájdalom, kékre szorítja Apa kezét, aki belül sír, kívül pedig hangosan olvas egy regényből, mit sem törődve senki fájdalmával.
Anya üvölt, Apa megijed, kiszalad, Anya is küldi, s Anya már nem sír többé, Apa pedig csak remeg a folyosón.
20 perc, s Anya drogoktól repülve, vidáman érkezik vissza. Azt mondja, soha nem érezte még ilyen jól magát, majd elalszik. Apa mosolyog, szelíd mosollyal megpuszilgatja Anya verejtékező homlokát, s kifelé menet már sír.
Pár nap múlva már senki sem sír. Anya erősödik, Apa segít neki, már nevetni is tudnak. Pár hét múlva már magabiztosan mennek vissza a leletért, mely a hullaházból jött, s rajta az áll: senki sem tévedett, minden borzalom igazolódott.
Anya és Apa pityeregve cipeli haza a tonnás súlyú papírt. Már senki sem sír, de már nem is nyomkod senki.
Hónapokkal később Anya és Apa már a jövőről, a következőről beszél. Egyikük sem hitte volna, hogy ilyen hamar megy. Dolgoznak, élnek, szeretik tovább egymást. Talán még jobban, még mélyebben köti össze őket valami megnevezhetetlen, kőbe vésett rettenet.
Öt hónap elteltével Apa játszótéri játékokat lát a neten és sírni kezd. Különösebb oka nincs rá, hisz fiatalok még, mégis titokban, magányosan sír. Pedig Apának mindig, mindenki azt tanította, hogy egy férfi sohasem sír. Apa mégis; néha bizony sír.
KB
Hozzászólások