Múltidéző, ugyanakkor a manapság népszerű zarándokutak célját és értelmét is fókuszba helyező filmet tekinthetett meg a közönség az Apolló mozi 9. Skandináv Filmfeszitálja utolsó napján, szeptember 7-én. Az Isten földje című dán dráma így nemcsak a napjainkban szokatlanul lassú tempója miatt, hanem a tematikáját tekintve is lecsendesedésre, magunkba nézésre adott lehetőséget.
Mégpedig a filmet keresztül-kasul átszövő, különböző interakciók mentén, és azok fontos tanításai révén.
A film azért is unikális, mert míg a mai felfogásunkban a zarándoklat egyedül végzendő tevékenység, abba a 19. századba, ahová a rendező, Hlynur Pálmason a történetén keresztül visszavezet bennünket, még sokkal inkább a vallási közösségben megélt, szent cél érdekében történő úton levés volt a jellemző. S épp a közösségi jellege miatt tudta megkapni benne az interaktivitás a maga szerepét.
A film főhőse, Lucas, a pap (Elliott Crosset Hove) azt a feladatot kapja az egyházi hierarchiában felette álló tanítómesterétől, hogy a zord, sokszor embertelen időjárási körülmények közötti Izlandon templomot építsen az ott élő híveknek, illetve a jobb megismerésük érdekében fotókat készítsen róluk. Ehhez azonban Lucasnak óriási utat kell megtennie, és az útja során a mai zarándokutaktól eltérően – már csak a dán és az izlandi nyelv mássága miatt is, illetve, mivel nincs helyismerete – muszáj emberek között léteznie, hozzájuk valamilyen módon alkalmazkodnia.
S ezzel el is érkeztünk a film interaktivitásának az első szintjéhez: az ember és ember közötti kommunikációhoz, amely – jövünk rá az első pár jelenet után – elsősorban nem a nyelvi különbségek okán akadozik, hanem a dán férfi és az izlandi, vele utazó csoport tagjai világnézeti különbségei miatt.
Az a kapcsolat ugyanis, amely azzal indít, hogy az izlandiak legelső embere, Carl (Jacob Lohmann) „dán ördögnek” nevezi a kispapot, nemcsak, hogy nem jó ómen egy normális viszony kialakításához, hanem a szakralitással kapcsolatban is teljesen eltérő álláspontot tükröz. A dánnál jóval archaikusabb izlandi világnézet betolakodónak érzi az intézményesített vallást képviselő papot, aki – bár próbálja – igazából soha nem érezheti át ennek a természetközeli, a természeti jelekből olvasó közösségnek az életszemléletét, a hasonlóságon alapuló mágikus hitüket. Ezt a hitet azok a mesék és mondák is közvetítik, amelyek közül párat, épp akkor, amikor nemzedékről nemzedékre továbbadják, a film legszebb részeiként mi, nézők is végighallgathatunk.
És a pap nem értheti meg, nem azonosulhat teljes mértékben az interaktivitás második szintjével sem: az ember és az állat Izlandra jellemző szimbiotikus együttélésével.
A dán dráma az ember és a ló, az ember és a kutya egymásra utaltságának páratlan példázata.
A zarándoklat során az állatok partnerként kezelése, az állatok emberével felérő intelligenciája önmagában megéri a film megtekintését, és tükröt tart Lucas idegenségérzete elé is.
A harmadik interakció pedig az ember és a természet kölcsönhatásának, párbeszédének érzékeltetése: a lenyűgözően fényképezett, csodálatos tájakon játszódó történetnek ez a része leginkább az, amely elcsendesedére, elmélyedésre késztet. Mégpedig az önmagunk kicsiségének, parányiságának felfogásában segít: a hatalmas hegyek, az óriási erővel lezúduló vízesések, a lávakitörések egytől egyig olyan természeti tényezők, amelyek – főleg a film képviselte kameraállásból – végképp a természeti erőkkel szembeni kiszolgáltatottságunkat, a vele való párbeszédben az alulmaradásunkat, azaz a „ne higgyük már magunkat mindenhatónak”-tanítást ülteti el bennünk.
Lucas tragédiája végeredményben abból fakad, hogy egyik interakcióban sem tud felülkerekedni: kívülállósága, máshová tartozása megakadályozza, hogy bármelyikben is „csatát” nyerjen. Sem a lovat nem képes rendesen megülni és megzabolázni, sem a hideg ellen nem tud kellően felvérteződni, a vele ellenséges közeg pedig egy az egyben, emberileg és a hivatástudata szempontjából is bedarálja. Olyannyira, hogy amikor Carllal egyik alkalommal lenne lehetősége valóban a papi hivatásához méltó módon viselkednie, az út okozta fáradalmakon és nehézségeken, illetve az izlandiak felé – az ő szempontjából ekkorra jogosan érzett – sértettségén már nem tud felülemelkedni, és ezt a sanszot is elszalasztja.
A modernkori zarándoklat és e között az archaikus szakrális út között tehát Lucas személye az összekötő kapocs: az út célja ma is, és a 19. században sem volt más, mint hogy a résztvevője jöjjön tisztába önmagával. S Lucasnak itt arra kell rádöbbennie, azt kell az útjából megtanulnia, hogy mennyire képtelen a megszokott kerékvágásából őt kizökkentő helyzetekben helyt állni. Csakhogy ekkor már késő: hisz e felismerés után nem lehet az úton visszafordulni, az útról letérni. Keresztényi módon biztosan nem.
A film első felét a teljes elmélyülésre vágyóknak, a második részét viszont inkább a konvencionálisabb mozit kedvelőknek ajánlom. Ha megtekintik a filmet, rájönnek, hogy miért utaltam az alkotás két fele közötti ilyesfajta distanciára.
Gyürky Katalin
Hozzászólások