Az mindig nagy kérdés, hogy egy klasszikus irodalmi mű színrevitelekor mennyiben és hogyan lehet az akár évszázadokkal korábban megfogalmazott gondolatokat aktualizálni, a 21. századi világunkra is érvényessé tenni. A debreceni Csokonai Színházban rendezőként immár negyedjére bizonyító orosz származású Ilja Bocsarnikovsz nemcsak a szöveg szintjén kísérelte meg mindezt, amikor Kozma András dramaturggal karöltve újraírta Cervantes 17. század eleji klasszikusát, hanem az adaptáció minden szegmensét illetően.
Annak érdekében, hogy az ő Don Quijotéja ne balga, reménytelen álmodozóként jelenjen meg előttünk, hanem olyan krisztusi figuraként, aki bebizonyítja: értékvesztett, pusztulásba rohanó világunkban nem ő az őrült, hanem körülötte mindenki más, s hogy az a helyes út, amit ő képvisel: hogy a jóságával, a hitével helyre kívánja billenteni a mások kihasználásán, átverésén, megalázásán, bántalmazásán alapuló őt körülvevő társadalmat, Ilja Bocsarnikovsz meglepő díszlettel áll elénk. Két mai vizuális alkotást, a Twin Peaks-filmsorozat szürreális világát, valamint a Ponyvaregény című Tarantino-kultfilm szereplőinek széthullott állapotát tükröző, furcsa mértani elemeket ötvöző, már-már szemrontó, megdöbbentő térbe helyezi a cervantesi történet bizonyos általa fontosnak vélt epizódjait, amely díszlet „ponyvaregény-jellege” a rendezés szövegében szintén visszatér. Ez a „visszaköszönés” pedig Don Quijotét – érzékelve maga körül a „kizökkent” világot – még inkább „nemes cselekedetekre” ösztökéli. Hiszen, amint azt a környezetében élőktől megtudjuk, Don Quijote (Mercs János kiváló és szerethető alakításában) nemcsak túl sok lovagregényt, de ebben az adaptációban túl sok ponyvaregényt is olvasott ahhoz, hogy az őt körülvevők szerint „teljesen meghibbanjon”, így mindezek a kötetek, hogy ne okozzanak másnál, másban ilyen „agyi katasztrófát” – látjuk az I. felvonás záró jelenetében – azonnali megsemmisítésre ítéltetnek.
A Ponyvaregényt és a Twin Peakset idéző térben a ponyvaregények megsemmisítése azonban már késő: Ilja Bocsarnikovsz „bús képű lovagja” eddigre már rég elhatározta: nem hagyja, hogy a nélkülözők, a szegények, az elnyomottak tovább szenvedjenek, ezért elindul, hogy a földön helyreállítsa az igazságot. Ehhez az adaptációban azonban – Cervantes művét ismét csak továbbgondolva – nemcsak a híres Shakespeare-szonettel dicsért Sancho Panza lesz a segítségére („az vagy nekem, mint testnek a kenyér” – mondja egy helyütt a lovag a fegyverhordozójának), hanem a Shakespeare-hős Hamlet (Vranyecz Artúr) is, aki rögtön az első jelenetben – érezvén és érzékeltetvén a sorsuk közötti párhuzamot – útra buzdítja a lovagot, hiszen hozzá hasonlóan ő is elindult akkor, amikor „nála zökkent ki” az a bizonyos idő.
Az adaptáció I. felvonása ettől a hamleti útra bocsátástól kezdve azon Cervantes művéből átemelt epizódok sokasága, melyekben Don Quijote modern, 21. századi Krisztusként igyekszik „jót mívelni”, csakhogy ezért mindenütt alaposan elagyabugyálják. Azt, hogy a jóságát és jóakaratát mennyire nem ismeri el a környezete, a tükre és a társa, Sancho Panza közvetíti felénk, aki a regényhez hűen szamáron utazva kíséri a maga (Bocsarnikovsz Három nővér-rendezéséből kellékként egyébként ismerős) Rocinante nevű lován utazó signore-ját. S épp Sancho Panza miatt, az ő hathatós jelenléte miatt vagyunk képesek megbocsátani a kissé didaktikusra sikeredett, mondanivalójukat illetően egymáshoz rendkívül hasonló, így ismétlődőnek tűnő jeleneteket itt, az I. felvonásban: Sancho ugyanis Rózsa László megformálásában az a figura, aki mérhetetlen kedvességével és szeretetével próbálja ugyan felnyitni az ura szemét, hogy mindaz, amit ő lát az emberekből és ő lát bele az emberekbe, csak szemfényvesztés, csak naiv hit, mindezt azonban a világmegváltó terveivel állandó „rohamra” készülő urával szemben feleslegesen teszi. Bocsarnikovsz koncepciójában tehát nem Don Quijote, hanem Sancho folytat szélmalomharcot, mégpedig az urával, mert szavai falra hányt borsónak tűnnek az „világmegváltó” felé. Ennek ellenére, egy rövid epizódot kivéve, nem hagyja el az urát, mert tényleg – s ez kiválóan átjön Rózsa László játékából –, szívből szereti őt. Mercs és Rózsa kettőse gyönyörű, sőt megható, miközben humort sem nélkülöző párbeszédeket, egymás felé tett finom gesztusokat és mozdulatokat eredményez.
A férfi páros csodálatos játéka mellett a másik lenyűgöző megoldása a rendezőnek az, ahogyan Don Quijote képzeletbeli szerelmét, Dulcineát láttatja. Amíg előttem eddig – olvasva Cervantes művét – mindig egy „tenyeres-talpas” Dulcinea képződött meg, itt Wessely Zsófia személyében egy éteri, már-már tényleg megfoghatatlan, képzeletbeli lény suhan el párszor Don Quijote előtt és mellett, vagy érinti meg, amely érintésekben a férfi-nő viszony legcsodálatosabb, a mai világunkból sajnos kiveszni látszó részletei lakoznak: a férfi nő iránti maximális, azaz lovagi tisztelete, segítségnyújtása, a nő védése, óvása és tulajdonságai magasztalása.
A Wessely Zsófia és Mercs János alkotta Dulcinea – Don Quijote-párosnak ilyetén gyönyörű ábrázolása még inkább értelmet nyer a II. felvonásban, ahol a meddőnek látszó krisztusi magatartást kissé hátrahagyva, Don Quijotét egy meglehetősen közönségesen viselkedő, tehát az értékvesztett világunk egyik szimbólumaként Dulcinea ellentétét képező hercegnő bombázza a szerelmével. A Don Quijote általi elutasítása után magát ismét csak egy shakespeare-i motívummal élve tetszhalottnak beállító hercegnő (Tolnai Hella), „feltámadván” holtából, udvartartásával együtt kineveti a megtréfált lovagot, amit az talán el se viselne, ha épp ekkor a kormányzói címtől megundorodó Sancho Panza vissza nem térne hozzá mint hű fegyverhordozója.
S megint csak ez utóbbi párosra fókuszálva, ha minden másban kudarcot is vall, a kapcsolatait illetően Bocsarnikovsz modern és modernizált Don Quijotéja nem bukik el. Az adaptáció bebizonyítja: létezik igazi, semmiért fel nem adható szerelem, még ha plátói szinten is, s létezik legmélyebb barátság, amely a sírig, és még az után is tart. A szerelmet tükröző jelenetek és a fegyverhordozóval folytatott epizódok színészi játékának profizmusa, ezáltal mély mondanivalója tényleg feledtetni tudja velünk az I. felvonás túlírtságát, és a rengeteg „rohangálás” miatti túlkoreografáltságát is: hangsúlyozom, itt se a gályarabok (Kránicz Richárd, Vranyecz Artúr), a prostituáltként tartott „leányzók” (Oláh Zsuzsa, Mészáros Ibolya), a rabtartóként viselkedő disznópásztor (Bakota Árpád) vagy az inasa (Mészáros Ibolya) stb. színészi megoldásaival van probléma (azok végig kiválóak), hanem azzal, hogy az igazságért folytatott don quijote-i „rohamokból” a kevesebb több lett volna. A krisztusi magatartás egyértelmű szándékainak nézőre gyakorolt hatását három-négy próbatétel egymás után fokozni már nem tudja, csak feleslegesen ismételni.
Ezért nagy fellélegzés, hogy a II. felvonás már sokkal inkább Don Quijote és Sancho Panza személyes sorsát boncolgatja, s megható filozofálásokon keresztül ábrázolja a mára tényleg kizökkent időnek azt a sajátos, „varázslatos” helyrehozatali elképzelését, amelynek létjogosultságában – a darabot keretbe foglalva – kizárólag a végén visszatérő Hamlet, Don Quijote, és ugyan némi fenntartással, de Sancho Panza hisz.
Az alkotók:
Cervantes műve nyomán írta: Kozma András és Ilja Bocsarnikovsz
Don Quijote: Mercs János
Sancho Panza: Rózsa László
Dulcinea: Wessely Zsófia
Hamlet, Gályarab, Csendőr, Carrasco, Herceg: Vranyecz Artúr
Disznópásztor, Üvegember: Bakota Árpád
Házvezetőnő, Leányzó: Oláh Zsuzsa Jászai-díjas
Unokahúg, Pásztor, Leányzó, Panaszos nő: Mészáros Ibolya
Maritornes, Hercegnő: Tolnai Hella
Borbély, Gályarab, Hajcsár, Udvaronc: Kránicz Richárd
Dramaturg: Kozma András
Zenei munkatárs: Dargó Gergely
Díszlet- és jelmeztervező: Anastasia Bugaeva
Fénytervező: Narek Tumanian
Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba
Rendező: Ilja Bocsarnikovsz
Gyürky Katalin
Hozzászólások