A Jilian és Mariko Tamaki This one summer című, angol nyelvű képregényéből készült francia-belga filmdráma, az Az a bizonyos nyár a gyerekkorból a kamaszkorba való átmenet csodálatos, egyben szívszorító története. A rendező, Eric Lartigau annak érzékeltetéséhez, hogy mi megy, mehet végbe egy kiskamasz fejében és lelkében mindaddig, amíg kamasszá, majd felnőtté nem válik, úgy vélem, megtalálta a lehető legideálisabb szereplőt: a kislányból nagylánnyá cseperedő Dune szerepében Rose Pou-Pellicer lenyűgöző alakítását láthatjuk.
2021 júliusában járunk, amikor Dune a szüleivel, Sarah-val (Marina Foїs) és Thiagóval (Gael García Bernal) nyaralni indul: a megszokott, általában minden vakáció alkalmával meglátogatott Atlanti-óceán menti Landesba utaznak, ahol a lányt már nagyon várja a barátnője, a vele egyidős Mathilde (Juliette Havelange).
Nem véletlenül írtam azt az előbb, hogy általában: az ugyanis már a történet elején kiderül, hogy valamiért a 2022-es nyaralást kihagyták, a tavalyi hőségben nem utaztak el az óceánhoz.
Hogy miért tettek így, az egyelőre homályban marad, s már ez a sejtelmes részlet is felkelti a (további) érdeklődésünket.
Illetve a Dune családjában azonnal, az első képkockáktól érzékelhető fura dinamika is odaláncol bennünket a moziszékhez. A filmben ugyanis végig – és ettől is lenyűgöző Lartigau alkotása – a kislány szemszögén keresztül érzékelünk mindent, így azt is, hogy a szülei között bizony valami nagyon nincs rendben, és hogy Dune ezt a frusztrációt mennyire nem bírja.
Láthatóan jobban kötődik az apjához, aki azonban időnként elkocsikázik valahová, mert nem bírja elviselni a feleségén egyre jobban eluralkodó depressziót.
Dune így – bár szeretne több időt az apjával lenni, nem pedig a kevésbé szeretett anyjával nyaralni -, inkább egyedül, vagy a barátnőjével, Mathilde-dal csámborog az üdülőfaluban. Már amíg a barátnőjével össze nem vesznek – ezt is tipikusan úgy, ahogy a kamaszodó lányok teszik: öt perc után, na jó, lehet, hogy fél óra elteltével újra kibékülnek, s ismét a lehető legjobb barátnőkként tekintenek egymásra.
Dune azonban nemcsak a szülei miatt érzi rosszul magát. Amit Mathilde-dal az üdülőfaluban tapasztalnak, azt se nagyon tudja hova tenni.
A film tehát érdekes módon, és ettől a másfajta fókusztól igazán eredeti alkotásként – nem Dune egójáról szól: nem arról, hogy a lány a saját testi-lelki változásait hogyan éli meg, esetleg ezektől mennyire szenved, hanem a körülötte lévők furcsa viselkedéséről, mindarról, amit Dune ebben az átmeneti korszakában nem tud hová tenni.
Nem érti a nála tíz évvel idősebb, a parton szórakozó fiatalok közötti szerelmi viszonyokat, csak annyit érzékel, hogy ott sincs minden rendben. Így – látva a szülei megromlott házasságát, és a fiatalok közötti huzavonát – az a kiskamaszkori, a korának megfelelően naiv képzete, hogy a szerelem örök, ezen a nyáron értelmét veszti.
Lassacskán mindenből kiábrándul, és erre egy, még sokkal inkább a gyerekkora, mint a kamaszkorra jellemző reakcióval felel: többször is beígéri, hogy örökre távozik. Hogy ő bizony világgá megy…
A körülötte zajló érthetetlen események közepette pedig azzal kapcsolatban se lát tisztán, hogy tavaly miért nem jöttek el ide nyaralni. Viszont, okos és ügyes, mindenre kíváncsi lányként minden nyárról felvételeket készít. S gondol egyet: visszanézi a két évvel ezelőtti nyaralásuk filmjét.
Mert abból csak annyira emlékszik, hogy az anyja egyszer csak a strandon más emberként jött ki a vízből… S azóta elviselhetetlen, azóta depressziós.
A filmfelvétel pedig mindenre fényt derít – nem csak Dune, hanem a mi számunkra is.
Valami egészen megdöbbentő dolgot hoz felszínre. Ami után Dune, ismét nem magával törődve, egészen másként fog nézni a szüleire. S kezdi a szerelmet is jobban érteni… Ami a legritkább esetben örök.
Gyönyörű, magható filmben lehet tehát részük, ha megnézik az Az a bizonyos nyár című alkotást. Megéri.
Gyürky Katalin
Hozzászólások