A Zoo Debrecen nemcsak azzal tűnik ki, hogy rengeteg állatnak ad otthont. Jelenleg 185 faj egyedeivel találkozhatunk itt, közülük 40 faj része a fajmegmentő programnak. Az intézmény azért is sokoldalú, mert elkötelezett szakemberek dolgoznak a háttérben. Az állatgondozók nemcsak a mindennapi ellátásról gondoskodnak, hanem mély, személyes kapcsolatot is ápolnak az állatokkal, ismerik egyedi szokásaikat, viselkedésüket. A munkájuk összetett, és komoly szakmai felkészültséget igényel: jelen vannak állatorvosi beavatkozásoknál és a nemzetközi szállításokban is aktívan kiveszik a részüket. Most Bajkán-Labovszki Millával, az egyik elhivatott állatgondozóval beszélgettem, aki maga is állatorvos asszisztensnek tanul.
Mesélj nekem a kezdetekről. Miért választottad ezt a pályát, és hogyan lettél állatgondozó?
Kívánok mindenkinek ilyen egyenes és meseszerű utat, mint amilyen az enyém volt. Már gyerekkoromban is sokat jártam nagymamámmal az állatkertbe, később pedig a szüleim beírattak a Zoo táborba is. Többször is voltam ott, de mind közül a legemlékezetesebb az utolsó volt, amikor már idősebb gyerekekként én és a barátnőm összeismerkedtünk egy gondozóval, aki a tábor után is szívesen fogadott minket. Amikor látogatóba érkeztünk mindig őt kerestük fel, ettől a ponttól pedig megindult az állatokkal való kapcsolatfelvétel, és nagyobb betekintést kaptunk a háttérmunkálatokba is. Itt érkezett el számomra az a jelentős, életeseménynek mondható momentum, amikor összeismerkedtem a pókmajmokkal és megfogalmazódott bennem, hogy velük szeretnék foglalkozni és egész életemben ezt a munkát akarom csinálni. A következő hét évben önkéntesként jártam vissza a középiskolai és az egyetemi tanulmányaim alatt, majd az önkéntesség után volt lehetőségem gondozóként elkezdeni dolgozni, ami immár tizenegyedik éve tartó foglalkozás. Természetesen ahhoz, hogy jogszabályban is elfogadható gondozó legyek, az egyetemen a természetvédelmi mérnök alap- és mesterképzést is elvégeztem.
Milyen állatokkal dolgozol nap mint nap, és mi alapján változik az, hogy melyik fajokkal foglalkozol te?
Az állatkert területekre van felosztva, mindegyik területnek megvannak a saját fajai. Szerencsésnek gondolom magam, mert mindig is ezen a területen voltam önkéntes is és gondozó is – ez a majmok, ami hét majomfajt takar, a pingvinek és a vízilovak területe. A sajátunk mellett van, hogy átjárunk egymás területeire is, ha bármi probléma van, – ilyenkor fontos, hogy tisztában legyünk az alap dolgokkal és tudjunk segíteni – de alapjában véve én az említett területen dolgozok és most már lassan húsz éve vagyok jelen az állatok életében.
Mit gondolsz, milyen tulajdonságaidra van szükséged napi szinten ehhez a munkához?
Azt mondanám elsősorban, hogy kitartásra és türelemre. Ezekre leginkább azért, mert az állatok gondozása mellett sok a látogatókkal történő interakciónk is. Nálunk például bejöhetnek a gyűrűsfarkú makikhoz kétszer fél órára, van pingvinbemutatónk, pingvin etetésünk, valamint az állatok akcióban program folyamán is megállíthatnak minket beszélgetni. Vannak nagyon-nagyon kedves látogatók, viszont vannak, akik mindenféle köszönés nélkül megszólnak minket, ha nem látható az állat a kifutóban. Ehhez ilyenkor kell a nagymosoly és a türelem, majd szépen elmagyarázzuk, hogy igenis az állat jóléte érdekében meg kell érteni, ha nem szeretne mutatkozni. Ilyenkor a mi feladatunk gondozóként, hogy biztosítsuk neki azt, hogy ha ő szeretne elbújni, akkor el tudjon bújni.
Gondolom, ezeket a helyzeteket a nehézségek közé sorolnád. Van-e még olyan része a munkának, ami megvisel téged? És azzal ellentétben, mi a legélvezetesebb benne?
A legnehezebb ebben a munkában, amikor elveszítünk egy állatot és el kell búcsúznunk tőle. Azért is tanulok állatorvos asszisztensnek, hogy minél többüknek segíthessek és megelőzhessük ezt a fájdalmas helyzetet. A legélvezetesebbnek pedig a velük kialakított kapcsolatot mondanám.
Az állatok mindenből kihúznak minket. Rengeteg szeretetet kapunk tőlük, és nagyon nagy dolog, amikor elérünk velük egy magas bizalmi szintet, ami persze hosszú évek munkája.
Például ahhoz, hogy a víziló szájában majdnem könyöktávolságig benne legyek, és kiszedjem a hézagokba rakódott takarmányt nagy bizalom kell az én és az ő irányából is. Szokott neki fájni ha kiszedjük, bármelyik pillanatban összecsukhatná a száját, de közöttünk már olyan kapocs van, hogy szüntelenül megbíznék bennük.
Ha már így szóba hoztad ezt a bizalmi kapcsolatot: mennyire kötődsz az állatokhoz, és van-e valaki, aki különösen közel áll hozzád?
Szerencsére a területen lévő állatok közül mindenki közel áll hozzám. Nyilván akadnak kisebb prioritást élvező egyedek, mint például a pókmajom Joci, aki nekem az életutam indítója. Vannak kézből nevelt egyedek, velük szintén teljesen más a kapcsolat. Például Boborjánnal tíz hónapig éltünk együtt folyamatosan. Azt az együtt töltött időt már semmi nem írja felül, minden rezdülését ismerjük. Nagyon különleges az is, amikor egy állat választ ki minket, ilyen például Bán, aki egyszer csak úgy gondolta, hogy márpedig neki én és a kolléganőm vagyunk az igazi támaszai. Napi szinten nagyon sok órát töltünk velük. Lehet, hogy nem jut mindig mindenkire egyenlő idő, de próbáljuk úgy alakítani a napunkat, hogy mindenkinek jusson elegendő. Már a pislogásukból meg tudjuk mondani, ha gond van és ez nagyon fontos a betegségek miatt. Jól jön a sok éves tapasztalat és a hosszú együtt töltött, mert így hamarabb tudunk nekik segíteni.
Említetted, hogy a víziló szájában takarítás, azért eléggé veszélyes folyamat. Volt esetleg olyan eset, amikor rizikós helyzetbe kerültél?
Természetesen mindig odafigyelünk a jogszabályi követelésekre, és megpróbáljuk őket betartani, hiszen a mi biztonságunkat szolgálják. Volt már azonban olyan helyzet, amikor Linda a víziló nagyon nem akarta, hogy mi aznap medencét takarítsunk. Nyomta az ajtót rendesen, de azért kitartó könyörgéssel ez is megoldódott és bejutottunk. A gibbonoknál is úgy takarítunk, hogy ott vannak velünk, holott ők azért egy veszélyes faj. Kópét azonban sok-sok éve ismerem már – konkrétan születése óta – így nem érzem magam veszélyben vele. Lehet sokszor, ha tehetné, egy barackot nyomna a fejünkre, de azt is csak incselkedésből. Tudom, hogy nem akarna igazán bántani, viszont az egyik legfontosabb dolog, amit örökre észben kell tartani, hogy hihetjük azt, hogy soha nem lesz bajunk, azért ők vadállatok.
Van esetleg kedvenc pillanatod vagy történeted, ami a munkád során történt veled?
Talán a kedvenceim, amikor olyan látogatóval találkozunk, akin látszik, hogy tudunk számára újat mutatni, és lenyűgözi a munkánk. Aki nem áll meg annyiban, hogy ha gondozó vagy, akkor vagy csak eteted az állatokat, vagy csak kakát szedsz. Akinek el tudjuk mondani, hogy mekkora háttere van a mi munkának, hogy micsoda adminisztráció, micsoda nemzetközi kapcsolatépítés, mennyi konferencia, mennyi állatkert közötti egyeztetés, hiszen mi nem csak úgy bemegyünk a kisállatkereskedésbe és veszünk mondjuk két zsiráfot, hanem az hónapok munkája, mire elcseréljük őket, nem fizetve egymásnak, hanem egymást segítve. Nagyon jó érzés amikor eljutunk odáig valakivel, hogy már nem börtönként látja az állatkertet, ami csak a szórakoztatásról szól, hanem felismeri a fajmegőrző, természetvédő és oktató jellegét is. Hiszen lehet, hogy kisebb élettere van az állatnak, mint a természetben, de cserébe tudjuk őt gyógyítani és megóvjuk a veszélyeztető tényezőktől, akik lehetnek, akár az emberek, akár más „predátorok”. A legpozitívabb visszajelzések tehát ezektől a látogatóktól jönnek, alapjában véve viszont a legnagyobb élmények az állatokkal vannak.
Az, amikor Linda messziről kiszagolja, ha rossz kedvem van és képes addig bújni és nevettetni, amíg jókedvre nem derülök, vagy csak ki nem adom magamból és sírok egy víziló vállán – ami lehet elég szürreálisan hangzik.
Ugyanilyen Jocika, aki most épp nem akart teljesen együttműködő lenni, de ő is olyan, hogy sokszor bújik és nagyon hálás. Az egyik legszebb emlékem, hogy töltöttem már vele két éjszakát bent az állatkertben. Annyira emlékezetes számomra, ahogy először látszott rajta az értetlenség, teljesen megvizsgálta a hálózsákot, hogy én mégis mit szeretnék itt csinálni, utána viszont olyan természetességgel bújt hozzám, és aludtunk együtt a kifutóban, hogy az leírhatatlan érzés volt. Az állatnevelések is nagy élmények, mint például jelenleg Gedeonnal, a gyűrűsfarkú makival. Nyilván mindenki azt hiszi, hogy de jó lehet kismajmot nevelni és tényleg az, de azért azt hozzá kell tenni, hogy ő ott ürít, ahol van és odaugrik, ahova szeretne. Ha három méter magasságból nem szeretne lejönni, márpedig mi indulnánk dolgozni, akkor ott indul egy kis játék, de ezek is olyan pillanatok, amiket nem lehetne helyettesíteni vagy kárpótolni semmivel.
Ki számára ajánlanád ezt a munkát és kinek nem, valamint mit javasolnál azoknak, akik szeretnének ezen a pályán elindulni?
Azoknak javaslom ezt a munkát, akik hivatásszerűen tudják csinálni és elfogadják, hogy itt nincs ünnepnap, nincs hétvége, és itt soha nem áll meg az élet. Ha a negatív dolgokat el tudják viselni, cserébe annyi pozitívat kapnak majd, hogy a munka már nem fog munkának tűnni, hanem hobbiként lehet megélni az egészet. Nyilván ez olyan az állatokkal, mint a gyereknevelés. Vele akkor is foglalkozni kell, ha beteg, ha rossz kedvű, vagy ha más dolga lenne az embernek és programokat kell szerveznie. Elengedhetetlen az is, hogy jó érzéke legyen az állatokhoz és értsen a nyelvükön. Fontos még, hogy legyen kreatív és problémamegoldó az illető, mert ha valami tönkremegy a kifutóban, akkor ott azonnal cselekedni kell. A kreativitás jól jön egy-egy környezetgazdagításnál is, hiszen mi nagyon sok időt fektetünk arra, hogy az egyedeket szórakoztassuk napi szinten. A jó kommunikációs készség és a türelem is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az állatokkal végzett munkák fontosságát át tudjuk adni a látogatóknak, és formálni tudjuk a szemléletüket. Nagyon sok programunk épül erre, ezek közül az egyik személyes kedvencem az Esti séta, ahol kis létszámú látogató és nagyobb gondozói jelenlét van. A program célja, hogy interaktívan megmozgassa és megmutassa azokat az állatokat, akiket felveszünk az útvonalba – tehát teljesen más, mint egy átlagos állatkerti látogatás. Általában itt szoktak lenni a legjobb hangulatú beszélgetések és a legőszintébb kérdések.
Ha valaki tényleg szeretne ezen a pályán elindulni, akkor gondolkozzon el az önkéntességen, mert az nagyon jó arra, hogy belelásson a munkába és szembesüljön azzal, hogy mi mindent kell vállalnia – például, hogy a simogatáson kívül a takarítás is ott van.
Ha az embernek gyereke van tisztába teszi, ha kutyája összeszedi az ürüléket. Igen, a vízilóé kicsit nagyobb, de ugyanúgy hozzátartozik a gondozásához ez a rész is. Nekünk ettől van vele kapcsolatunk, hogy nem csak bemegyek és mosolygok rá kettőt, hanem én takarítom, én etetem, és én tudom a problémáit. A gondozói léthez be kell látni, hogy a simogatáson és a nagyon szép marketingfotókon kívül van ennek egy olyan háttere is, ami arról szól, hogy az állatokat és a kifutókat rendbe tesszük, valamint a látogatókat megpróbáljuk a szabályok keretein belül figyelmeztetni és fegyelmezni. Ezek mellett, ha valaki nyitott arra is, hogy nemzetközi kapcsolatokat ápoljon, vigye akár egy-egy fajnak a hátterét, részt vegyen kutatásokban, elmenjen konferenciákra és cseréljen tapasztalatot akár hazai vagy külföldi állatkertekkel, azoknak mindenképp ajánlom, hogy próbálják ki magukat!
Mondtad, hogy nálatok nincsenek ünnepnapok vagy hétvégék. Általánosan mennyi időt töltesz az állatkertben és meddig tart neked a munkaidő?
Bátran mondhatom azt, hogy az állatkert a második otthonunk, sőt néha úgy érezzük, hogy igazából az első otthonunk. Legtöbbször csak aludni járunk haza, meg némi szabadidőnket töltjük ott. Emiatt fontos, hogy egy hosszú távú kapcsolatban megértő társ legyen mellettünk. Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis a férjem a munkatársam is egyben, így megérti, mi mindennel jár ez a hivatás – bár sokszor még így is toleránsnak kell lennie velem, mert sosem tudok az állatkerttől elvonatkoztatni. Általánosságban véve ugyanannyi munkanapunk van, mint másoknak, csak nekünk ebben benne vannak a hétvégék és az ünnepnapok is. A mi területünkön mivel négyen vagyunk igyekszünk igazságosan kiosztani egymás között a napokat, hogy mindenkinek jusson egy-két hétvége, plusz az ünnepnapoknál is hasonlóan járunk el. Vannak azonban nem várt események is, például ha egy állat megbetegszik, akkor eldobunk mindent, hogy vele legyünk és segítsünk rajta. Vannak a zárós műszakok, ami nyáron úgy néz ki, hogy az összes gondozó közül ketten a nap végén bent maradnak megnézni és megitatni az állatokat, majd bezárni az állatházakat. Általában ez minimum heti egyszeri alkalommal esik ránk. Emellett részt veszünk az Esti séta programokban is, ami nyáron péntekenként van fél héttől. Ezek az alkalmak is nagyban befolyásolják az életünket, ugyanis itt is két heti váltásban a péntek estéim biztosan foglaltak lesznek.
Köszönöm szépen a válaszaidat!
Ez az interjú a Betekintő címet viselő interjúsorozat harmadik részét képezi.
A Betekintő sorozat különböző szakmákban dolgozó emberekkel készített interjúk összesége. Célja, hogy egy-egy munkakörbe tágabb bepillantást nyújtson az embereknek, akár érdekeségekkel, akár buktatókkal egybefonva.
Ha esetleg nem olvasta még az előző két részt, érdemes azokat is megnéznie!