Már annak a környezetnek a láttán sem görbül mosolyra a szánk, amelyben Kim a mindennapjait tölti. Azt hihetnénk, hogy Svédország, nálunk sokkal fejlettebb és gazdagabb ország lévén, nem „rendelkezik” olyasfajta szegénynegyeddel, olyasfajta nyomortanyával, ahol a film játszódik, de tévedünk. Az a városrész, ahol Kim élni kénytelen, nemhogy Nyugat-Európát, s nemhogy a 21. századot nem idézi, de sokkal inkább a legsötétebb – Európa azon felén sosem volt – szocializmust juttatja eszünkbe. A „susogós melegítők”, a lepusztult, elhanyagolt gyárudvarok, a koszos pályaudvarok világa ez, ahol persze – egyéb munkalehetőség nem lévén – virágzik a feketekereskedelem és az élet elviselhetőbb tételét ígérő droggal történő visszaélés.
Kim (Sebastian Ljungblad) apja, Stefan (Cedomir Djordjevic) is drogdílerként próbálja fenntartani a családját: Kimen kívül még két gyermeket, a tíz év körüli Sarát és a még nála is kisebb Kevint, valamint az előrehaladott rákbeteg, ezért munkát vállalni képtelen feleségét. A film abba az élethelyzetbe csöppenti bele a nézőt, amikor az apát az egyik kétes ügyéért épp tizenhat hónap börtönre ítélik, és a család ott marad „kenyérkereső” nélkül. Hacsak Kim át ne veszi a helyét a drogkartellben… S Kim helyzete ettől kezdve válik még drámaibbá: tudja, az anyja is megmondja neki, hogy a család számára „ő az egyedüli opció”, Kim azonban zsigerileg tiltakozik apja ügyei, s általában, az ezt övező világ ellen… Végig érzékelhető rajta – dicséret érte az őt megformáló színművésznek –, hogy jóval érzékenyebb, lágyabb szívű és becsületesebb annál, minthogy beálljon a drogot árulók bandájába, hogy lopjon, csaljon, s minden további nélkül fizikai erőszakot alkalmazzon egy másik ember felett, ha a „maffia” érdekei ezt kívánják.
S érdekes, hogy épp ezek a benne „csomagként” meglévő tulajdonságok teszik a srácot döntésképtelenné: mivel érző szívű, s imádja a testvéreit (különösen Sarával alkot nagyon szoros szimbiózist), tudja, hogy „kötelessége” őket eltartani, s hogy nem hagyhatja őket cserben. A becsületessége viszont arra sarkallja, hogy tisztességes munkát szerezve, de a családjától távol, egy másik városban új életet kezdjen. Mégpedig egy lánnyal, akinek a hasonlóan szörnyű körülményei ellenére mégis sikerül kitörnie ebből a kilátástalanságból…
Nos, hogy Kim végül melyik belső tulajdonságára hallgat, a szíve vagy a becsületessége győz-e, azt nem árulom el. Sokkal inkább az apai minta bizarr mivoltára hívnám fel a figyelmet. Arra, hogy itt korántsem arról van szó, hogy Kimet nem neveli az apja. Nagyon is neveli, csak egy kifordult értékrend alapján a nevelésével a bűnözői életformát kívánja neki mintaként „tálalni”. Tehát ebben a megdöbbentő alkotásban nem az apai szerep hiányával, hanem az atyai „gondoskodás”, „figyelem” végtelenül negatív példájával találjuk szembe magunkat, amely – a színészi játéknak köszönhetően – azt tükrözi, hogy ez is tud legalább annyira erős és beszippantó hatású lenni, mint a pozitív tükör. Már csak az a kérdés, hogy egy ilyen élethelyzetbe kerülő gyermek, illetve kamasz minderre hogyan reagál.
A Svéd Filmakadémia négy díját „besöprő” alkotást az Apolló moziban tekinthetik meg.
Hozzászólások