Az élet bosszúja – A Putifár tanár úr visszavág című filmről

Gyürky Katalin jegyzete a Putifár tanár úr visszavág című filmről.

A napokban a hazai mozikba került francia vígjáték, a Putifár tanár úr visszavág történetével először nem a filmvásznon találkozhattak a magyarországi kultúrafogyasztók. A mozgóképes alkotás ugyanis a magyarul is olvasható, azonos című Jean-Claude Mourlevat írta regény adaptációja. És ez esetben – ha lehetséges ilyen – felülmúlja az olvasmány nyújtotta élményt. A Pierre-François Martin-Laval rendezte filmen jártunk.

A film azért is múlhatja felül az olvasmányélményt, mert a történet számos részlete sokkal hatásosabbá válik, ha látványként is elénk tárul, és nem csak a sorok között olvasva kell elképzelnünk.

Az olvasmányélmény felülmúlását mindemellett a Putifárt megszemélyesítő, hazánkban is jól ismert színész, Christian Clavier, valamint a bosszúállásban a „szövetsége”, az édesanyját alakító Isabelle Nanty játéka szintén biztosítja. Putifár jól kigondolt terve ugyanis, hogy egykori, mára már felnőtt és befutott négy diákja csínytevéseit egytől egyig megtorolja, akkor válik igazán élessé, amikor a nyolcvan feletti anyja is „beszáll a buliba”, és fiatalokat megszégyenítő módon – a modern technika profi alkalmazásával – segít a még mindig vele élő „fiacskája” bosszúhadjáratában.

Ha a film csak Putifár bosszújáról szólna, üres, semmitmondó – és helyenként akár ízléstelen – sztorit is eredményezhetne. A módszerek ugyanis, amelyekkel a nyugdíjazott tanár le akar számolni az étteremtulajdonossá lett Anthony-n, az influenszer ikerpáron, Camille-on és Melanie-n, valamint a befutott énekesnőn, Audrey-n, egyáltalán nem kíméletesek, sőt, túlzóak is néhol. Persze, ha azt nézzük, hogy mit akar Putifár általuk megtorolni, mindez relativizálódik: az egykori diákok legnagyobb bűne ugyanis tényleg súlyos válságba sodorta a tanáruk életét.

Azt nem árulom el, hogy jó húsz éve hogyan tették tönkre Putifár boldogságát, de higgyék el, amit csináltak, az messze túlmutat a diákcsíny kategóriáján.

És itt jön be – több szempontból is – a filmbe az a morális többlet, illetve az az örökérvényű igazság, amely jóval többé teszi egy kacagtató történetnél az alkotást. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy a tanár miért nem a diákok gonoszságainak elkövetése után közvetlenül akarta őket ellehetetleníteni? Miért várta meg, amíg a tanítványai felnőnek, és sikeressé válnak a maguk területén? A válasz egyszerű és egyértelmű: Putifár nem egy kicsinyes alak.

Nem az a tanár, aki mondjuk megakadályozza a diákja továbbtanulását, csak azért, mert vele szemben szemtelen volt.

Nem rossz tanár, egyáltalán nem az, ezért tudja: egy gyerek vele szemben – még akkor is, ha válogatott csínytevésekre képes – kiszolgáltatott, ha tetszik, nincsenek egy súlycsoportban.

Ezért vár a bosszújával addig, amíg felnőttként egyrészt van mit veszíteniük az egykori tanítványainak, másrészt, és ez a lényeg: vannak olyan helyzetben, hogy a tanáruk okozta veszteségeik után is lesz még lehetőségük az újrakezdésre.

Csakhogy Putifár azzal a bizonyos, a filmből kiolvasható örök törvényszerűséggel nem számol. Tudniillik azzal, hogy az életnél nincs nagyobb bosszúálló. Azzal, hogy semmi szükség az ő – mondom, sokszor kisszerűnek ható – visszacsapására, mert mire ő az anyja hathatós segítéségével megkezdi ilyetén működését, a diákjai már jócskán megkapták a sorstól, a teremtőtől, az univerzumtól – nézőpont kérdése – a magukét mindazért, amit egykor elkövettek. Csúnyán, fájdalmasan.

Így Putifárnak bizony vén fejjel át kell értékelnie mindazt, amit tett, vagy tenni szándékozott a valaha volt „rosszcsontjai” ellen.

Szórakoztató, de örök tanulsággal is szolgáló film tehát a Putifár tanár úr visszavág. Ha tehetik, tekintsék meg. A filmet Debrecenben az Apolló mozi tűzte műsorára.

Gyürky Katalin