A Felix Van Groeningen és a Charlotte Vandermeersch rendezte Nyolc hegy című film kapcsán az írásomat muszáj egy személyes élménnyel kezdenem: nekem gyerekként gyakran mondogatták a felnőttek, hogy egy könyv mindig sokkal jobb, mint a belőle készült filmes adaptáció.
Vagyis, hogy egy regényt nem lehet mozgóképes formában felülmúlni, csak „olcsó” utánzatot lehet belőle készíteni. Nos, az azóta eltelt pár évtizedben valóban kevés olyan alkotást láttam, ami hatásában legalább megközelítette volna azt a irodalmi művet, amiből készült, ám az újév után pár nappal a mozikba került Nyolc hegy esetében revideálnom kell ezt az álláspontomat. Mert ez az olasz-belga-francia koprodukcióban készült film jobb, vagy legalább olyan jó, mint az „eredetije”, azaz Paolo Cognetti hazánkban is olvasható kötete.
Aki látta a pár évvel ezelőtt nagy sikert aratott Csodálatos fiú című filmet, az emlékezhet rá, hogy a rendező, Felix Van Groeningen, aki ezt a Nyolc hegy című filmet is jegyzi, mennyire mesteri módon tudja két ember egymásra hangolódását, vagy épp az egymástól való eltávolodását érzékeltetni a vásznon. Nos, az előző filmje tragikus apa-fiú kapcsolata után most egy szintén nem zökkenőmentes viszonyt, a gyerekként barátságot kötő Bruno (Alessandro Borghi) és Pietro (Luca Marinelli) egy életre szóló kötelékét láttatja velünk hasonló érzékenységgel a vásznon.
Azt, hogy két egészen más habitusú, az élettől teljesen mást akaró embernek hogyan fonódik össze ezer szállal a sorsa. És amikor mind az ezer szál elszakadni látszik, egy ezeregyedik mégiscsak felsejlik, és jelzi: ez a két ember összetartozik, és igenis szüksége van egymásra.
Pietro és Bruno tizenkétévesen találkozik először egymással: Pietro szülei a Dolomitokban vesznek egy hétvégi házat, egy olyan faluban, ahol már alig élnek emberek. Kivéve Brunót és a családját, akik igazi hegyi emberekként el se tudnák képzelni az életüket a városban, például abban a Torinóban, ahová Pietróék minden őszre-télre hazatérnek, s ahol Pietro a tanulmányait folytatja. De elég egy nyár a Dolomitokban, és persze Bruno társaságában, hogy minden télen alig várja a következő nyarat és a barátjával átélt hegyi élményeket.
Mígnem az élet tizenöt évre elválasztja egymástól a fiúkat. Ez az igencsak hosszú idő bőven elég lehetne ahhoz, hogy az ez alatt történtek végleg szétválasszák őket. Hisz amíg Bruno – érdekes módon Pietro szüleivel megtalálva a közös hangot, s egy ideig velük is élve – egy hegyi gazdaság megvalósításának terveit szövögeti, a magának való, apjával tíz éve nem kommunikáló Pietro csak lézeng a világban, és azt se tudja, mit kezdjen magával.
Ám Pietro apjának végrendelete – hogy a hegy tetején építsék fel azt a házat, amit mindig is oda képzelt – újra összehozza, és még inkább összekovácsolja az ekkor már a harmincas éveikben járó fiatalembereket. A közös házépítés és a felépült ház mint egy bástya, úgy védi-óvja a kettősüket, s minden nyáron lehetőséget ad számukra az ismételt találkozásra.
Talán a fentiekből is érzékelhető, hogy Nyolc hegyben legalább akkora szerepet játszik az apához, az apákhoz fűződő viszony is, mint a barátság. Az, hogy ennek is mennyi aspektusa lehet, s hogy ahhoz, hogy egy férfit apaként szeressünk, nem feltétlenül szükséges a vérszerinti kötelék. S hogy egy, már halott apához is mennyire közel lehet kerülni. Ahogy a barátot is lehet testvérként is szeretni. Még akkor is, ha adott esetben – és egy adott életszakaszban – az egyiknek sokkal jobban megy a másiknál. Képletesen szólva, a film hindu mitológiából kölcsönzött szimbolikáját felhasználva – mely szerint nyolc hegy határolja a világot, melynek közepén egy óriási kilencedik hegy áll -, ha az egyik ér fel a legmagasabb hegycsúcsra, miközben a másik egyre csak futja a köreit a hegycsúcsot körülvevő nyolc hegyen, és sehogy se találja a helyét.
Hogy azután a sors furcsa fintoraként egyszer csak ez az egyik kerüljön a nyolc hegy „futópadjára”, és a másik érezze magát a helyén, a legmagasabb csúcs tetején. Ám – derül ki ebből a rendkívül megható és elgondolkodtató alkotásból – a csúcson is csak akkor érdemes lenni, ha tudjuk: a másik, a barátunk ott „fut” mellettünk, és bármikor számíthatunk rá. S ha az élet úgy dönt, hogy elragadja tőlünk, arra a csúcsra már soha többé nem is akarunk feljutni, nem akarunk oda többé visszatérni. Mert ha a barátunk már nincs ott, akkor a csúcs és annak elérése is értelmét veszti…
A történet lenyűgöző hatását még tovább fokozza a Pietrót és Brunót alakító színművészek rendkívül plasztikus játéka. Az igaz barátok között gyakori „fél szavakból is értjük egymást” itt odáig fokozódik, hogy a nem beszélésből, az együtt-hallgatásból is mindent leszűrnek a másikról, ami azt is eredményezi, hogy amikor hosszú ideig nem kommunikálnak egymással, akkor is mindent tudnak a másikról…
Így véleményem szerint Groeningen és Vandermeersch filmje arra (is) tanít, hogy persze szerelem nélkül élni is vacak dolog – erre is látunk példát az alkotásban -, de ilyesfajta baráti kapcsolatok nélkül végképp értelmetlen. Mert bármikor lecsúszhatunk a csúcsról. S akkor kell egy olyan, aki utánunk kap, ha zuhanunk, hisz már megjárta előttünk a nyolc hegy összes kálváriáját, s érti, hogy mi történik velünk.
Ha tehetik, ne hagyják ki a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon díjat nyert Nyolc hegy című filmet. Nem akármilyen fényt hoz a januári szürkeségbe…
Gyürky Katalin
Hozzászólások