„Itt Az ördög Pradát visel irodalmi változata” ― olvashatjuk a május 6-án, a pandémia után újra megnyitott hazai mozikba kerülő Egy évem Salingerrel című film beharangozójában, ami ― látván az alkotást ― véleményem szerint részben igaz, részben viszont egyáltalán nem.
A Joanna Rafoff azonos című emlékirata alapján Philippe Falardeau rendezte film bizonyos motívumait tekintve mintha a siker érdekében valóban szándékosan plagizálná a 2000-es évek közepének kultfilmjévé váló Az ördög Pradát visel című mozit. Hiszen itt is arról van szó, hogy egy kezdő, a felsőfokú tanulmányait épp hogy befejező lány gyakornoknak áll, és szerencséjére ― vagy éppen pechjére, nézőpont kérdése ― kap egy kőkemény főnököt, akit aztán a tehetségével, a szorgalmával úgy-ahogy mégiscsak „megpuhít”.
Csakhogy, amíg Az ördög pradát visel feljethetetlen párosa, Meryl Streep és Anne Hathaway a divat világába kalauzol bennünket, amelyért a gyakornok lány egyáltalán nem rajong, sőt, terhes számára, idegen tőle a munkahelye megkívánta dress-kód, addig az Egy évem Salingerrel főhőse, Joanna (Margaret Qualley) a jól menő irodalmi ügynökséghez azért jelentkezik, mert imádja az irodalmat, ő maga is ír, s titkon írói karrierről álmodik.
A hivatáshoz való hozzáállásbéli különbség pedig ettől kezdve véleményem szerint nagyon eltérővé teszi egymástól a két filmet. Joanna főnőkének, Margaretnek (Sigourney Weaver), aki a régóta visszavonult, remeteként élő J. D. Salinger egykori ügynöke is volt, ugyan valóban nagyon kemény játékszabályai vannak a beosztottjai felé, de korántsem annyira ridegek, mint a „pradás” főnökasszonynak voltak. Így válik lehetővé, hogy Joanna a Salingerhez az ügynökség postaládájába a mai napig folyamatosan érkező olvasói leveleket sajátos módon vehesse gondozásba. Mivel a Zabhegyező és sok más kiváló regény szerzője már 1963 óta nem hajlandó a neki érkező levelekkel foglalkozni, a lány önkényesen úgy dönt, hogy ő válaszol rájuk, miközben a saját írói vénáját is fejleszti…
Az írói vénája fejlődésével pedig a személyisége is sokat érik: látjuk a Joanna szerepét kiválóan alakító Margaret Qualley játékából, ahogy egy, az egyetem padjaiból épp csak kieső lány fiatal nővé, önálló gondolatokkal, döntésképességgel rendelkező személyiséggé válik, akinek mind a magánéltelben, mind pedig az ügynökségen belül ki kell vívnia a teljes jogú helyét. Ami sem a kemény főnöke, sem a „pasija” miatt nem egyszerű, hiszen Don (Douglas Booth), a valójában faragatlan, de magát tökéletesnek látó srác kezdettől fogva megpróbálja lebecsülni a barátnője tehetségét, sőt, igyekszik őt éretlen kislánynak beállítani. Visszataszító magatartása szerves része, hogy képes a nála csak pár évvel fiatalabb Joannát Bubának hívni, mitha az tényleg egy éretlen csecsemő volna…
De a lányt nem kell félteni. Azért sem, mert a remete Salinger, aki rendszeresen betelefonál az ügynökségre, telefonon keresztül biztatja: írjon, minden nap, minél többet, fejlessze a tehetségét, amit a lány természetesen meg is fogad…
Szép, felemelő történet a felnőtté és íróvá érés minden buktatójával és sikerével együtt, annak ellenére, hogy az elején véleményem szerint inkább zavaró, mintsem áldásos a sok „pradás” párhuzam. Azért is, mivel a két főszereplő, Sigourney Weaver és Margaret Qualley korántsem plagizálásra termett. Sigourney Weavarről ezt eddig is tudtuk, Margaret Qualleyről pedig ez után az alakítása után kétségtelenül szintén tudjuk.
A filmet keressék a debreceni Apolló mozi repertoárján.
Gyürky Katalin