A gyönyörű képekkel, grafikákkal és portrékkal telerakott térben Juhász Árpád színművész köszöntötte az egybegyűlteket, majd felkérte a Trio Consort formációt, hogy a tárlatot klasszikus zenei alkotások megszólaltatásával kísérje. A hegedűszó után pedig következett az a Kapin István görögkatolikus főszékesegyházi parókus, aki mint a festőművész barátja szólt néhány szót Komiszár János művészetéről.
A parókus úr kétségtelenül érdekes mondattal kezdte a köszöntőjét: „Eddig »csak« szerettelek, Jancsi” – mondta az esten természetesen jelen lévő képzőművésznek, s a mondandójából a továbbiakban kiderült, hogy miért ezt a mondatot választotta kezdésnek a barátja művészetét összefoglaló mondandójához. Miután közölte, hogy hetven évvel ezelőtt a búcsú kellős közepére, augusztus 14-ére ledobta a művészt a gólya vagy a varjú – nem tudni melyik -, már nem is csodálkozhatunk, hogy a tárlat címe az, hogy Kétségek és bizonyosságok. Mert végig ez a kettősség határozta meg a művész ars poeticáját, legalábbis, amióta ő ismeri Komiszár Jánost, kétségtelenül. De egyéb kettősségek is felfedezhetők az életműben: a művész szereti a természet valós formáit, de az életszemlélete az elvont formák iránt is fogékony. Egyszerre archaikus és modern, és bizony csak az tud modern lenni, aki ismeri a gyökereit, s csak az tud elvont lenni, aki ismeri a valóságosat, a valódit. Nos, ezért volt a kezdő mondat: mert eddig „csak” szerette a művészt, de most, készülvén erre a köszöntőre, rájött, hogy az már valóságos filozófia, amit művész barátja a képzőművészeti alkotásain keresztül megfogalmaz. Mindezen ars poeticus, egymással ellentmondó fogalmak mögött pedig maga az ember áll, az az ember, aki egyetlen szöget sem ábrázol a képein, csak görbe vonalai vannak. Ám csak az vegyen ecsetet a kezébe – javasolta itt a parókus úr –, aki tudja, hogy mi az egyenes. Szó szerint és átvitt értelemben is, hogy ezt követően, a megtalált egyenest meghaladva a görbe a kétségek után átvezethessen a bizonyosságba. A bizonyosság pedig nem más, mint maga a Jóisten. A bizonyosság megtalálásával és ábrázolásával így tehát kimondható, hogy Komiszár János a Jóisten teremtő munkatársa.
A Trio Consort újabb zeneszáma után Juhász Ferenc a tárlatot hivatalosan megnyitó Dr. Vitéz Ferenc költő, esztéta, művészeti író Komiszárt éltető verseskötetéből, a Színöröm címűből szavalt el hármat: a Teremtés, a Merre menjek? és az Ó, tekintet címűt. Hogy azután átadja a szót Vitéz Ferencnek, aki rögtön egy kérdéssel indította a megnyitóját: hogy vajon ember lenne-e az ember kétségek és bizonyosságok nélkül? Egy művész pedig végképp nem lehet meg kétségek nélkül. Ha Komiszár életművéből csak két elemet emelünk ki, a képein olyan gyakran megjelenő vízpartot és templomot, mindkettő önmagában is és együttesen is magába foglalja mind a kétséget, mind pedig a bizonyosságot. A művészeti író itt Szepessy Bélát idézte, aki szerint az amatőr biztos a dolgában, a profi állandóan kételkedik. Komiszár Jánosról ezért is tudható, hogy profi… De nemcsak a kételyei miatt, hanem amiatt is, mert soha nem elégedett meg az olajképek festésével, hanem a bizonyosságot keresve folyamatosan új utakra lépett. Így jelent meg a művészetében a grafika és a plasztika, az akvarell és a pasztell ötvözésével pedig rátalált a színek és formák sajátos tobzódására. S mivel talán kevesen tudják a művészről, hogy nagy sakkjátékos (is), a művészetébe a játékot, a játékosságot is egyértelműen beleviszi. Azon túl azonban, hogy a sakktábla-motívum például a montázsgrafikáin is gyakori, a játék, ez a fajta játékosságra való hajlam a művész közösségi oldalán is tetten érhető, ahol az oldalára ellátogatókat megkéri, hogy az épp elkészült alkotásának ők adjanak címet. Ez egyfelől felhívás a játékra, másfelől viszont nagyon komoly művészetfilozófiát sejtet: Umberto Eco A nyitott mű című írásában mutatott rá arra, hogy a cím az értelmezés része, s ha a címadás fel van ajánlva a befogadónak, akkor az úgy érezheti, hogy ő fejezte be az adott művet. Dr. Vitéz Ferenc azzal zárta megnyitója sorait, hogy egyfelől jó egészséget kívánt a hetven éves művésznek, másfelől azt, hogy az alkotásai létrehozása mellett maradjon ideje sakkozni is.
Az est végén maga a képzőművész, Komiszár János mindenkinek megköszönte a jelenlétét, s elmondta: az, hogy most itt, ezen a tárlatán fából készült alkotásokat is láthatunk, egyfelől tisztelgés az annak idején fával foglalkozó mesterember édesapja előtt, másfelől pedig egy újabb bizonyosságkeresés eredménye. Illetve, a művész felhívta a figyelmet arra a huszonhét portréra is, amely szintén a mostani kiállítása részét képezi, s főleg debreceni vagy Debrecenhez köthető színészeket, zenészeket, képzőművészeket ábrázol.
Aki tehát kíváncsi a ferde templomtornyok, a vízpart, a fajátékok és a színész- és művészportrék megalkotójának, Komiszár Jánosnak a most megnyílt tárlatára, az november 24-éig látogasson el a Kölcsey Központ Bényi Árpád-termébe.
Gyürky Katalin
Hozzászólások