A debreceni Csokonai Színház Nemzeti Pódium-sorozata keretében, Hoztam valamit a hegyekből címmel április 13-án Tóth Auguszta színművésznő kápráztatta el a közönséget pályatársa, Mezei Mária életművének monodráma formájában történő felidézésével a Víg Kamaraszínházban. A szívbemarkoló, ugyanakkor megdöbbentő és elgondolkodtató est azonban elsősorban nem, vagy nem csak a színészről szólt. Hanem sokkal inkább a színész mögött rejlő ember útkereséséről és hányattatásairól.
„Testi-lelki bajaim oka végtelen önzésem volt” – halljuk rögtön az est első pár percében ezt a lemeztelenítően őszinte mondatot attól a Tóth Augusztától, aki végtelenül elegánsan és hiteles módon „szellemül át” Mezei Máriává. Ez a végtelen önzés mint legyőzendő tulajdonság azért kerül mindjárt az est elején a középpontba, mert Mezei Mária édesanyja – mint annak idején a Mezei-kortárs Radnóti Miklós édesanyja – belehalt abba, hogy megszülte gyermekét, aki a születési súlyával – 5 kg! – is jelezte: ide nekem mindent, anyám, még a halálod árán is! Hogy azután már óvodás korában elhatározza: ő bizony színésznő lesz, apja akarata ellenére is, s ezért minden áldozatot meg kíván hozni. Mivel kövér kislányként éli a mindennapjait, rájön, hogy le kell fogynia, hogy hiába szeret enni, a csodálatos és vágyott alakjáért meg kell szenvednie. A 65 kg-ból 45 kg-t „csinálni”- terv már jelzi: az önzése kezd átalakulni, az önzés helyett „a célokért megküzdeni”-elv veszi át felette az uralmat, olyannyira, hogy körülbelül tizennyolc éves korától kezdve Mezei Máriának tényleg mindenért meg kell szenvednie. Főleg azért, hogy színésznő lehessen.
S miközben Tóth Auguszta végigvezeti a nézőt Mezei Mária pályájának összes állomásán: a vidéki színjátszásán keresztül a pesti lokálokban történő éneklésén, a vezető pesti színházakba való bekérezkedésén és be nem engedésén, illetve a II. világháborút követő teljes mellőzöttségén, érdekes módon az esten mégsem ezekre az állomásokra helyeződik a hangsúlyt. Hanem továbbra is az első, önzéssel kapcsolatban megfogalmazott mondathoz hasonló mondatok súlyára. Azokra a mondatokra, amelyek ily módon csak közvetve lesznek összefüggésben a színészi hivatással.
Hiszen a színész mögött ott az ember, aki elcsépelt kifejezéssel élve, mondhatnánk, hogy „szerelmes típus”. Az óvodától kezdve mindig van kiszemeltje, sőt, első, önző korszakában nem átallja mostohanővére összes udvarlóját is elhódítani. S amikor eldönti: Pestre megy színésznőnek, első férjét is faképnél hagyja. De mintha az élettől ezt a magatartását is visszakapná. Tóth Auguszta tolmácsolásában hírt kapunk Mezei Mária Márai Sándorhoz fűződő, rengeteg szenvedéssel járó szerelméről: az est egyik legdrámaibb jelenetében megtudjuk, hogyan „tette lapátra” az egyébként házasságban élő, s ezért Mezeivel csak titokban találkozgató Márai Sándor a színésznőt. „Egy délután a Krisztina téri cukrászdában közölte velem, hogy nincs szüksége a szeretetemre, hogy más dolga van, s hogy el fog menni. S én tudtam, hogy ez a valaki leszúrt engem, hogy kés van a hátamban…”
A Márai Sándorhoz fűződő szerelme az első „nagy halál” tehát Mezei Mária életében, amely több éven át kísérti, s soha többé nem jelent számára boldogságot. Az önző kislány most már nemcsak a pályája buktatói, hanem a szerelem miatt is szenved, s szenvedését tetézi, hogy a német megszállást – a sokadik kórházi, szanatóriumi kezelése után – egy kis faluban elbújva kell kibírnia. Ám itt, a hegyi faluban van ideje megírni élete fő művét, a Hoztam valamit a hegyekből című vallomását. Amellyel aztán rengeteget házal, s amit a vallásos jellege miatt – a kommunizmus kellős közepén – szintén nem akarnak befogadni a színházak. De az írás nem is a színésznői sors miatt fontos, hanem Mezei Mária benne foglalt hitvallása miatt: az önzéstől az önzetlenségig, a mindent elengedésig eljutó színésznő ebben az írásban összefoglalt bölcsessége miatt. Aki vallja: „tanuld meg a lemondást. Először csak kevésről, aztán mind többről. S akkor megkapsz mindent újra.” S valóban – élete második felében, a Nemzeti Színház színészeként –, ha mindent nem is kapott meg, de jobbnál jobb szerepeket játszhatott, már ott volt mellette egy szerető férj, s élvezhette olyan emberek barátságát, mint amilyen Latinovits Zoltán, vagy Czifra György.
Tóth Auguszta az érzelmek minden húrját megpengetve láttatja pályatársa életének önző, hideg, majd pedig önzetlen, lemondó, beletörődő szakaszait. A hatalmas mennyiségű prózai szöveg elénk tárása mellett dalbetétekkel is színesíti az estét. Ebben az a pianínó mögött végig ott ülő Szilassy Nelly van a segítségére, aki akkordjaival abban is társa a színésznőnek, hogy Mezei Mária utolsó, élete végén beteljesülő kívánságát, a harmóniát, vagy ahogyan ő mondta, a „hármóniát” is közvetíthesse felénk.
Gyürky Katalin
Hozzászólások