Az ország, ahol 22 ezerért ölnek

Nehéz hozzáfogni. Belül mardos, széttép, dühít, elkeserít. Fontos írni róla, fontos beszélni róla, fontos tiltakozni, tüntetni, javítani, mert ez így nem mehet tovább.
 
Korábban is írtam már, mondtam már: ez a „trafikosdi” így nem lesz jó. Nagyon nem. Elkapkodott, elhamarkodott, kitalálatlan, barátságtalan, életveszélyes, és úgy egyáltalán: e baromság mögül totálisan hiányzik a népakarat. Senki nem kérdezte meg, akarjuk-e ezt, csak lett, mert ez valaki szerint így jó. Hogy nehezebb lett a bagósok élete? Hát, az kit érdekel? Úgyis megdöglenek hamar, másrészt meg milyen csúnya dolog már cigizgetni, egy ilyen gyönyörűen virágzó mintaállamban ugyebár…
 
Ne is lássunk a trafikokból ki se, oda be se, a kölyködet lakatold a bolt előtti füstölgő hamuzóhoz, úgy hátha nem tűnik el, amíg megveszed azt az átkozott cigit. Tudom, tudom, sokak szerint az a szülő szörnyeteg, aki gyerek kíséretében vesz cigit, és az is, aki egyáltalán cigizik, de hát, lássuk be: szerencsére vannak még normális emberek is. Én sem azért szoktam rá a bagóra, mert láttam, hogy van az ABC-ben, vagy, mert apám szívja, és nem azért nem cigizek, mert a kormány szerint le kéne szoknom. Ezt ugyanis nem illik megmondani, csupán egy okból kifolyólag: ez magánügy.
 
Mielőtt alaposabban belemerülnénk a dohányzás pszichológiai és szociológiai hátterébe, van itt valami, ami mellett kár lenne szó nélkül elmenni. 2013 nyara óta mindenkinek feltűnhetett, hogy egy új fogalom véste bele magát a magyar kriminalisztika véres történetébe: dohánybolti rablás. Ilyen eddig ugyebár nem volt, mert dohánybolt se volt, amióta világ a magyar világ: valahogy békésen elfért egymás mellett a kosárban a tej, a parizer, a fehér kenyér, meg a „betonszofi.” Az új fogalom, pedig futótűzként terjedt, szép lassan rájöttek a magyar bűnözők, hogy remek dolog ez a trafik: sokáig nyitva van, többnyire csinos lányok állnak a pultban egyedül, éjszaka is, nappal is, hajnalban is.
 
Vittek onnan cigit is, pénzt is, kérték mindezt „szép szóval”, késsel, fegyverrel is. Nem voltam rest, megkérdeztem az ORFK sajtószolgálatát a konkrét számadatokról. A hivatalos válasz így néz ki:

Az alábbi táblázat a rendőri eljárásban regisztrált nemzeti dohánybolt elkövetési helyszínen elkövetett bűncselekmények számára vonatkozóan – az elkövetés helyszíne szerinti bontásban az ENyÜBS 2014. év IV. hó és 2015. év III. hó közötti időszak* adatait tartalmazza. 

Felhívjuk figyelmét, hogy a táblázat adatai az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika (a továbbiakban: ENyÜBS) rendszeréből származnak, amely úgynevezett követő statisztika; minden esetben a már lezárt eljárások számáról ad tájékoztatást. Előfordulhat például, hogy egy nyomozás 2009-ben indult, ám csak 2010-ben került lezárásra, ennélfogva az ENyÜBS-ben is rögzítésre. Mindezek alapján tehát az adatokból nem vonhatók le tendenciákra vonatkozó következtetések. 

Ezek tehát a túlzás nélküli száraz tények. Sok, vagy kevés, döntse el mindenki magában. Én azt mondom, a nullához képest nagyon sok (az új trafikok előtt nem volt ilyen bűncselekmény), ahhoz képest meg rengeteg, hogy mennyit emeltek a trafikok a magyar életszínvonalon. Merthogy láthatóan semmit. Most is szívja, aki eddig szívta, csak pár éve már a fogát is szívja a bagós: fölösleges macera az egész.

Tudják, az az érdekes, hogy az, amit eddig írtam, teljesen lényegtelen a következő soraimhoz képest. Ugyanis múlt héten brutálisan meggyilkoltak egy ártatlan 20 éves lányt, egy dohánybolt pultosát, egy menyasszonyt, egy gyermeket, egy ártatlan embert. Tetves 22 ezer forintért, fényes nappal, a kötelező fólia takarásában. Bement valami a boltba (az ember kifejezést ez esetben mellőzném), megkapta, amit akart, de nem volt elég: szúrt és vágott, majd távozott. Több kellett volna neki, kész lett volna újra ölni, csak pénz legyen. Máshol, másokat is megölhetett volna másik fólia takarásában. Másnap Debrecenben késsel mentek rá egy trafikosra. Könnyen lehet, csak az éber rendőrök zsenialitásán múlt, hogy nem történt itt is tragédia. Köszönet érte!

Felhördül, megdöbben a fél ország, megszólalnak a vezetők: hát, ha van összefüggés, akkor majd, talán, egyszer, de csak ha van… Addig meg minden marad így. Talán örökre. Ahelyett, hogy közösen, egyszerre cibálná le mindenki a fóliát, maradnak a remegő trafikosok, a megdöbbent bagósok, akik lassan rájönnek: nem is a cigi az, ami öl.

Én meg csak írom gondolataimat keseredetten az országból, ahol 22 ezerért simán ölnek. Őszinte választ keresek egyetlen kérdésemre: értem, hogy a gyilkos ölt, de kié az igazi felelősség?

KB