Ha valaki szerette Omar Sy játékát a méltán híres Életrevalók című filmben, garantálom, hogy az ezekben a napokban debütáló új francia alkotásban, a Philippe Godeau rendezte Yao utazásában egyszerűen imádni fogja. Mert amíg a színművész az Életrevalókban egy, a néger gettó kellős közepéről hozott ösztönös tudás birtokában lévő figurát alakított, most egy fordított utat bejáró embert jelenít meg a filmvásznon. Származása helyére, nagyapja hazájába, Afrikába befutott francia színészként visszatérve fokozatosan tesz szert valami elkerülhetetlen, az élet értelmére rávilágító tapasztalatra.
Talán már ebből a felvezetőből is érzékelhető, hogy itt az Omar Sy játszotta Seydou Tall konkrétan és átvitt, azaz lelki értelemben is úton van. Életrajzi kötete „őshazájában” történő bemutatása kapcsán érkezik Dakarba, hogy felmenői földjén is népszerűsítse a művészetét, s megmutassa: fekete-afrikaiként is lehet Nyugat-Európában karriert csinálni. S ekkor még nem sejti, hogy a dedikálás alatt egy, a Dakartól 387 km-re fekvő kis faluból érkezett felső tagozatos srác, Yao (Lionel Louis Base) is várni fogja, aki egyedül – ügyesen feltalálva magát – utazott a fővárosba azért, hogy az ő és a kortársai példaképével megismerkedjék. Mivel életkorukból fakadóan Seydou és Yao apa és fia lehetnének, azt hihetnénk, hogy kettejük találkozása a fiú számára fog több tanulsággal és tanulnivalóval szolgálni. De tévedünk. A befutott színész az, akit egyszerűen megbabonáz a fiú története és önálló „vállalkozása”, az, hogy egyedül vágott neki a 387 km-nek annak érdekében, hogy találkozhassanak. S úgy dönt, visszafelé már nem hagyja magára a srácot, hanem ő maga viszi haza a falujába.
Az útjuk alatt nemcsak, hogy megismerik egymást, hanem velünk, európai nézőkkel együtt a szintén „nyugativá”, „fehérként gondolkodóvá” vált színművész az élet egész más felfogásával szembesül a kisfiú mentalitását látva. A búvárnak, asztronautának vagy írónak készülő Yao olyan műveltséggel rendelkezik – Jules Vernét és a Harry Pottert is olvas –, amit a nyugati hasonló korú társai is megirigyelhetnének, de ami a lényeg, hogy ő használni is képes a könyvekből megszerzett tudását. Így sok esetben, a kalandoktól nem mentes utazásuk során talpraesettebbnek bizonyul a felnőtt útitársánál. Aki bizony még Afrikában sem képes levetkőzni az afrikai törzsi viszonyokhoz sehogy sem illő „csajozási hajlamát” – lásd a Gloriával (Fatoumata Diawara) való epizódot –, s aki számára az az összetartozás és szeretet, amit a fiú falujában tapasztal, már idegen. Az épp válófélben lévő, egy hatéves kisfiú, Nathan édesapjaként épp lelkileg vergődő színész érzelmi fókuszpontjai már máshol vannak. A törzsi viszonyokat, valamint a kisfiú ősi és ösztönös tudását látva azonban kénytelen elgondolkodni addigi életvitelén.
A film tehát egyfelől a felnőtt és a gyerek között meglévő azonnali, jó értelemben vett vonzalom miatt megkapó. Másfelől amiatt is, mert azalatt, amíg a fiú tanítja, illetve „visszatanítja” a nyugatra szakadt „egykori honfitársát” az élet máshogy látására, szembesülhetünk azzal, hogy a nyugati civilizáció hogyan fertőzi meg folyamatosan ezt az afrikai térséget is. Mert ugyan kimondatik, hogy a „gyarmatosításnak vége”, a törzsi rendszerbe „benyomuló” konzumkultúra negatív hatása – a csodálatos operatőri munkának is köszönhetően – tökéletesen kivehető. Együtt élnek ebben a világban a természeti népek rítusai a luxusautókkal, a szupermarketekkel, és együtt van a hihetetlen szegénység, illetve a gazdaggá levés nyugati termékek megszerzésén keresztüli vágya. Nézőként óriási élmény a civilizáció ilyesfajta „nyomulásának” végigkövethetősége, valamint a két színművész csodálatos játéka, az a mérhetetlen szeretet és tisztelet, amit a felnőtt és a gyerek érez egymás iránt. A felnőtt a gyerek tudása, a gyerek a felnőtt jóindulata és segítőkészsége okán. Javaslom, hogy ne hagyják ki ezt a megrendítően szép filmet. Az Apolló mozi műsorán megtalálják.
Gyürky Katalin
Hozzászólások