Az Üvegtigris-trilógia fogalom. Nemcsak a valóban remek helyzetkomikum, vagy a szállóigévé lett mondatok miatt. Azért is, mert ezek a bajban lévő emberek – akik akár mi is lehetünk – hősök: ahogy a Rudolf Péterrel készült interjúnkban olvashatták, ahhoz az egérhez hasonlítanak, amelyik nem adja fel, és körbe-körbe rohangál a befőttesüvegben, megköpüli a vajat, és a végén csak kimászik valamiképp.
De nemcsak az Üvegtigris karakterei hősök, hanem valamiképp az őket megformáló színészek is. Magas színvonalon játszani a mélybe zuhantat, jószándékú, okos emberként a romlott, ostoba fajankót rendkívüli kihívás. A tragédia az, hogy míg a karakterek halhatatlanok, addig a színészek nem. Az elmúlt két évtizedben csak az Üvegtigris-hősök közül elvesztettük Kaszás Attilát, Selmeczi Rolandot, Hacser Józsát, Sinkó Lászlót és most Gesztesi Károlyt is.
A nevetés könnybe csordul: borzasztóan hiányoznak. Azonban hála a filmeknek, holtukban is megnevettetnek minket: ennél többet tenni az emberekért aligha lehet.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások