A 2012-ben Vági Bence alapította Recirquel, azaz Újcirkusz Társulat nem ismeretlen a debreceni közönség számára sem. Többször hírt adtunk az együttes emberi határokat feszegető tevékenységéről ezen a hírportálon is, például akkor, amikor a Csokonai Színházban 2015-ben bemutatták a Cirkusz az Éjszakában című produkciójukat, vagy amikor az Apolló mozi műsorára tűzte a társulatról szóló, Mi ez a cirkusz? című, az artisták lenyűgözően alázatos munkáját megismertető dokumentumfilmet. Az azonban, amit a Recirquel egy újabb meghívásra 2019. február 18-a és 22-e között mutat a debreceni teátrum közönségének, minden eddigi elképzelésünket felülmúlja. A My Land című előadáson jártunk.
A produkciót egyfelől az teszi unikálissá, hogy a korábbi nagysikerű darabjaival ellentétben – mint amilyen a hazai és nemzetközi karriert egyaránt befutó Cirkusz az Éjszakában, a Meztelen Bohóc, a Párizsi Éjjel illetve a Non Solus című előadás – Vági Bence, a társulat vezetője a My Land kivitelezéséhez kizárólag külföldi, mégpedig ukrán nemzetiségű művészt kért fel. Ám nemcsak amiatt, mert a világon Ukrajnában folyik a legnívósabb artistaképzés, hanem amiatt is, mert Vági magát az ukrán anyaföldhöz való viszonyulást is rendkívül érdekesnek vélte. Ez inspirálta arra, hogy mint minden, egy-egy történetet a test határainak csodálatos feszegetésével elmesélő darabjában, úgy most is, a hét ukrán artista szerepeltetésével egy konkrét szüzsét tárjon elénk: a művészek anyaföldhöz, ezen keresztül a szabadsághoz, a hagyományokhoz és a szerelemhez való viszonyulását érzékeltesse.
Az egyórás produkció egyetlen, már önmagában rendkívül sokatmondó térben zajlik: egy földdel borított „négyszögben” mesélik el számunkra a művészek azt, hogy mennyire kötődnek az anyaföldjükhöz, ugyanakkor vannak bizonyos élethelyzetek, amikor bizony el is vágyódnak onnan, s legszívesebben el is hagynák. Elvágyódásukat, azaz ezt a fajta szabadságélményüket pedig – már-már a gravitáció tényét meghazudtolva – a különböző akrobatikus elemeiken keresztül, a „földről felrepülve” mutatják meg nekünk. Például abban a lenyűgöző „létrás” produkcióban, amely az artistát – ezen kelléken egyensúlyozva, szó szerint táncolva – egyfelől az égbe repíti, másfelől, a létra fokait elhagyva, „leszaladva” róla és ismét „visszahullva” érezteti vele a szülőföld őt minden körülmények között szerető és megtartó erejét.
A szabadságvágy azonban a produkcióban nemcsak a föld elhagyásának időszakos, időleges vágyában nyilvánul meg. Hanem – köszönhetően a darabban szereplő ikerpár, Andrii Pysiura és Mikola Pysiura gyönyörű duettjének – az ennyire közeli testvértől való elszakadás, majd az ikerségből adódóan az azonnali újbóli kapcsolatfelvétel iránti kívánalomban is. Annak kifejeződésében, hogy ez a fajta testvéri kötelék mindennél erősebb, ugyanakkor mindennél terhesebb is, hiszen az egyik fél az átlagnál jóval inkább, s időnként megterhelő módon érzi a másik problémáját, búját-baját, és fordítva, s ez alól az „édes teher” alól kibújni képtelenség. Az ikrek „testbeszéde” a színpadon – az egymás elhagyása majd újbóli megtalálása, illetve a szimbiózisuk erősségének egymás „cipelésében” és „viselésében” történő megnyilatkozása – szavak nélkül is mindent elárul erről a kötelékről.
Másfajta, mégis hasonló kötődési vágyat, ugyanakkor néha szabadságigényt, tehát eltávolodni igyekvést figyelhetünk meg a történet szerelmi jelenetében is, ahol a hét művész közül az egyetlen női szereplő, Yevheniia Obolonina az „ujja köré”, pontosabban itt a „teste köré” csavarja az egyik artistafiút, s nem ereszti. Szó szerint a sírig nem ereszti, hiszen az előadás utolsó jelenetében – jelezvén az életük végéig tartó szerelmi köteléküket – ő lesz az, aki megadja a végtisztességet a szíve választottjának. A nő azonban akkor is feltűnik a színpadon – mintegy a finomabb érzéseket és a megtartó erőt képviselő alakként –, amikor a férfiak egy rituális táncnak is beillő mozdulatsor keretében a földért vívják a csatájukat. A tradicionális tatár, moldáv és ukrán népzenei motívumokkal végigkísért előadásnak ezen a pontján egyszerűnek tűnő dobszó kíséri a produkciót, ám a zene „egyszerűsége” épp a helyzet bonyolultságának alátámasztását szolgálja, illetve azt képes fokozni. Azt a véres küzdelmet tükrözi, amelyben dönteni kell, hogy ki is uralja a földet. S arról is, hogy kié lehessen e föld legszebb asszonya.
Ha már a zenét említettem, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy az ukrán artisták szerepeltetése mellett a fent említett népzenei motívumokkal már magyar zeneszerzők és művészek foglalkoztak. A zenei motívumokat Both Miklós Fonogram-díjas zeneszerző és népzenegyűjtő kutatta fel, hogy ezekből inspirálódva Szirtes Edina Mókus és Terjék Gábor zeneszerzők hozzák létre a produkció tökéletességéhez nagyban hozzájáruló zenei keretet. Azét a produkcióét, ahol az összes eddigi Recirquel Társulat bemutatta darabhoz hasonlóan azt érezzük, hogy az emberi fizikum mindenféle határain, valamint a fizika összes törvényén túlmennek az artisták. Lenyűgöző izommunkájukat kivételes hajlékonyság, koncentrációs képesség és ügyesség tarkítja, amelyek észlelése közben a mi izmaink is összeszorulnak – egyfelől az ámulattól, másfelől az artisták féltésétől, a nekik való szurkolásunktól.
Gyürky Katalin
Hozzászólások