Előrebocsátanám, hogy 1985, azaz 13 éves korom óta, vagyis 32 éve vagyok Barca-szurkoló. Csak megjegyzem, hogy Messi még meg sem született, a csapat BL/BEK-győzelmeinek száma pedig pontosan NULLA volt akkoriban. Az első nagyobb élményem mindjárt a román Steauával szemben elveszített BEK-döntő volt (majdnem hazai pályán, Sevillában játszották…), amely meccsen sikerült 0-0-ig, majd elbukott tizenegyesekig bénázniuk magukat a srácoknak. Az első komolyabb randi orgazmusmentessége ellenére beleszerettem a csapatba, és szeretni fogom, míg élek. Tudják, több mint egy klub.
Hogy mivel több, azt most nem részletezném (ha valaki nem érti, itt van a Wikin), legyen elég annyi, hogy tisztelem a katalán emberek világlátását, nemzeti öntudatát és értékeit, amelyeket nagyon is féltek, ahogy nemrég finoman utaltam rá. A katalán érzéshalmaz mindenkori legeklatánsabb kifejezője nyilván az FC Barcelona, egész konkrétan pedig a labdarúgócsapat, amelyről most többet írnak, mint arról, miként kell élni, pedig ez utóbbinak ugyebár szinte mindenki a leges-leges legnagyobb tudója. Arról szólnak a cikkek ugye, hogy Neymar rekordösszegért eligazolt Párizsba, hogy Coutinhót meg Dembelét nem sikerül megszerezni, hogy Messi is elmegy, meg hogy gyenge a csapat, mint az átlagmagyar futballista önbizalma.
A 32 éves szerelmi viszony okán csak reagálnék most már, annyi baromságot olvastam nevezett fennforgások kapcsán. Kezdjük Neymárral, az a legegyszerűbb. Ez a fickó olyan, mint a legszebb, legbecsesebb medálba foglalt drágakő, amelyet párunk legfeljebb évente kétszer visel magán és mutat meg a világnak (amely szemében persze zajos sikert arat), de amúgy semmi haszna sincs. Nem vágja le a füvet, nem neveli a gyereket, nem takarítja el a romokat buli után. Elvesztése fájó, azonban a napi életünkből maximum a csillogást veszi ki, a napi élvezeteket egyáltalán nem. Hiánya egészen könnyen viselhető, pláne, hogy miután lelépett, azt mutatja, nem érezte jól magát szerelmünk dekoltázsában, inkább egy fiatal ribancon szeretne lógni. Hát, legyen.
Coutinho és Dembelé esete sem sokkal bonyolultabb: a fiúk a Barcában szeretnének játszani (ez dicséretes), a tulajuk le akarja húzni a klubot (ez a Neymar-biznisz után nem is meglepő), a Barcelona-vezérkar meg félig-meddig kényszerhelyzetben idétlenkedik (ez persze dühítő). De a lényeg: egyikőjük sem olyan futballista, aki komolyan és mélyen meghatározná a Barca következő öt-tíz évét, úgyhogy nem kell leugrani a Sagrada Familia tetejéről, ha mégsem csatlakoznak az együtteshez. Elleszünk nélkülük is, még ha ez az idény nem is a trófeákról fog szólni.
A végére hagytam a legérzékenyebb problémát. Igen, Messi. Esküszöm az életemre, ő az én MESSIásom is, aki csaknem másfél évtizede hitet ad nekem napjaink ostoba robotfutballja közepette. Imádom, tisztelem, sőt, a rajongója vagyok (pedig nem vagyok az a rajongó típus, elhihetik). DE: azt mondom (és most nyugodtan köpködjenek, szidjanak, anyázzanak, stb), hogy ha menni akar, menjen. Hagyjuk már ezt a "hosszabbít, de még nem írta alá, bekövette a Cityt, stb." – hülyeséget, Lionel meg döntse el, mit szeretne. Nagyon sokat adott a Barcelonának (majdnem mindent), de a Barca is sokat adott neki (szinte mindent): kvittek a felek. Mehet nyugodtan, sok sikert. Persze, értem én, hogy Messi nélkül az FCB nem ugyanaz, de gondoljunk csak bele: a Géniusz elmúlt 30 éves, úgy mégis hány évig alapozhatunk még az ilyen színvonalú szolgálataira? Kettő? Három? Bármily megrázó, előbb-utóbb bekövetkezik, eljön a NO Messi-korszak: ha lelép a City-hez, legfeljebb kissé hamarabb.
Szóval ez van, a Barca örök, lesz Messi meg Neymar nélkül is. Mint ahogy élt tovább Maradona, Cruyff, az igazi Ronaldo, Romario vagy Ronaldinho távozása után is. Úgyhogy barcások, abba lehet hagyni a hisztit: az elmúlt 25 évben megannyi fényes trófea mellett 5 BL-címet kaptunk ettől a csapattól, amely – és jöjjön a végére a szentségtörés – mostanra meg is érett az újjáépítésre. Pá Neymar. És lassan pá Messi, pá Piqué, pá Iniesta, pá Busquets. Csak a Barca marad, mindörökre.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások