Valószínűleg nincs a kerek világon olyan ember, aki meg tudná mondani, hogy létezik-e az a jelenség, amely Enyedi Ildikó filmjének, az immár Arany Medve-díjjal kitüntetett Testről és lélekről című alkotásnak az alapját képezi. Azaz lehetséges-e, hogy két, látszólag egymástól minden vonatkozásban távol álló ember éjszakákon át ugyanazt az álmot álmodja? Amint azt a film debreceni, közönségtalálkozóval egybekötött díszbemutatóján a rendezőtől megtudtuk, ő maga nem hisz ebben, az ötlet azonban az ő számára is teljesen váratlanul, egyszer csak kipattant a fejéből. S filmben, filmen nagyon jól működik. Mondhatni, zseniálisan.
Adott tehát két, egymástól látszólag nagyon különböző ember, egy nő és egy férfi. Az autisztikus vonásokkal bíró, önmagát a társadalom elől teljesen elszigetelő, még viszonylag fiatal Mária (Borbély Alexandra), aki minőségi ellenőrként kerül az idősödő férfi, az életből nagymértékben kiábrándult, bal kezére béna Endre (Morcsányi Géza) igazgatta vágóhídra. Egymástól való különbözőségük azonban csak látszólagos, ahogy a többi, első látásra paradoxonnak ható filmbéli motívum is csak első pillantásra mond ellent egymásnak. A vágóhíd mint embertelennek látszó helyszín, az ott dolgozókban rejlő ellentmondások, valamint a két főhős összekerülésének, kapcsolatteremtésének látszólagos lehetetlensége ráadásul kezdetben egymást erősíti. A vágóhídról az első naturalisztikus képsort látva mi, akik nem vagyunk benne ebben a világban, s nem ismerjük az ott folyó munkát, azt hihetnénk, hogy ott lelketlenül kell csinálni mindent. Hogy oda nem valók az érzelmek. Ehhez képest kiderül, ez épp fordítva van: ha nem sajnálod a levágandó szarvasmarhákat – mondja a munkahelyre újonnan felvett Sanyinak (Nagy Ervin) Endre -, nem fogsz tudni itt dolgozni. S amint az egy vágóhídi bűntény kirobbanása, s emiatt a dolgozók körében végzett pszichológiai vizsgálat kapcsán kiderül, Sanyit Endre is, mi is félreismertük: egyáltalán nem ő az, aki ne végezné lelkiismeretesen, odaadással a munkáját, s akiben ne lehetne megbízni…
Enyedi Ildikó filmjében épp ennek a pszichológiai vizsgálatnak van nagy szerepe abban, hogy Mária és Endre különbözősége is egyre inkább hasonlósággá váljék a nézőben. Ezen a vizsgálaton derül ki, hogy mindketten folyamatosan ugyanazt álmodják: Endre szarvasbikaként álmában egy gyönyörű szarvasünőnek udvarol, és ezzel a szarvaspárral álmodik minden éjjel Mária is. Miközben az életben, a munkahelyi érintkezéseik és azt ezt követő randijaik során ez a két ember továbbra sem tud mit kezdeni egymással.
Az álombéli hasonlóságon leginkább a pszichológusnő, a Klára szerepében tökéleteset nyújtó Tenki Réka lepődik meg, aki azt a bizonyos vizsgálatot végzi a dolgozók körében. Az ő karaktere azért nagyon lényeges, mert rengeteg, a néző előtt eddig rejtve maradt, a két főhősben megbúvó tulajdonságra derül fény a vele való kommunikáció során. Például Endre rég elfojtott, de a pszichológusnő idomait látva előbukkanó szexuális vágyára, s igen, egy ebben a vonatkozásban is épp ellentétes tényre, Mária eddigi aszexualitására. Enyedi Ildikó filmje azért is nagyszerű alkotás, mert fokozatosan, „cseppenként” adagolja a főhősök ellentétes tulajdonságait, s így fokozatosan viszi át azokat hasonlatosságba. Mondhatnánk erre, közhelyesen, hogy az ellentétek – egy idő után – vonzzák egymást. Ám ennek a vonzalomnak, a látszólagos ellentétek mögött megbúvó hasonlóságnak az eredőjét Enyedi Ildikó sokkal szebben fogalmazta meg a filmvetítés utáni közönségtalálkozón: ennek a két embernek a testi baja, testi tünete épp a lelki egészségének a jele. Annyira beteg az a közeg, ami körülveszi őket, hogy testi tüneteket produkálnak annak érdekében, hogy a körülöttük lévő embertelen közegben, társadalomban megőrizhessék a személyiségüket. Az integritásukat. Ezért óvják magukat – kezdetben egymástól is.
Két magányos, ugyanazon tényezők miatt szenvedő ember, ugyanakkor valódi személyiség, individuum összekapaszkodása tehát Enyedi Ildikó filmje, ahol az álombéli állatok, a szarvasok ösztönös egymás iránti vágya és egymásra találása az ösztönöket elnyomó társadalomban egy emberpárnál jóval hosszabb ideig, jóval bonyolultabban, az előítéletek egész sorát ledöntendő zajlik. Pedig – s azt gondolom, ezt is meg kéne tanulnunk a Testről és lélekről című filmből – minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem gondolkodnánk rajta annyit. Ha mi is az ösztöneinkre hallgatnánk. Mint a vágóhídon a halálukat megérző állatok, s mint az erdőben a szarvasok, aki első látásra tudják, az Isten is egymásnak teremtette őket.
Enyedi Ildikó – akinek tíz évet kellett várnia, hogy a forgatókönyv megírása után leforgathassa ezt az alkotást – azt hiszem, nemcsak az Arany Medvét, de még számtalan díjat megérdemel ezért a filmjéért (is). Meg persze rengeteg nézőt. S mindkettő – látva a film különböző filmes fesztiválokon való leendő részvételét, s megtapasztalva a teltházas Apolló mozis vetítést – előre borítékolható.
Gyürky Katalin
Hozzászólások