Bötén bagyarul – a magyar nyelv megrontói

Politikusok, jól fizetett sajtóreferensek, hivatásos kommunikátorok, újságíró kollégák hada mérgezi rutiból, naponta többször szép magyar anyanyelvünket.

Azt, hogy hányszor, de hányszor olvasom napi szinten, hogy megrendezésre, lebonyolításra, kiállításra, kifizetésre, átadásra, lezárásra, megnyitásra, megsimogatásra került valami vagy valaki? Már nem is számolom. Mintha lenne ennek bármi értelme is, mintha ezáltal hivatalosabbak, emelkedettebbek lennének fogalmazáskor, miközben az effajta fogalmazásmód távolról is erőltetettséget, természetellenességet, nyakatekert, idétlen, nyelvpusztító stílust sugall. Egyrészt azért, mert az angolban elfogadott a passzív, a magyarban viszont annyi keresnivalója van, mint bablevesben a hónaljszőrnek. Miért mondanánk otthon azt, hogy a lekváros kenyér megevésre került általam?  Nem egyszerűbb azt mondani: megettem a lekváros kenyeret? Dehogynem.

Nem sokkal ezelőtt kaptam egy sajtóközleményt, amiben arról írnak, hogy ez meg az történt az „Észak-alföldi Régióban”. S rögtön eszembe is jutnak sajtónyelv és stilisztika óráim, melyről A. L. tanár úr valószínűleg páros lábbal hajított volna ki, ha ezt ebben a formában le merem írni. A kisbetűs-nagybetűs problémától most tekintsünk el, ez a legkevesebb. Szinte már nem is érezzük a hibát, annyira belénk verték évek alatt a marhaságot. Nos, a szomorú helyzet az, hogy Észak-alföldi Régió nem létezik, Drága Olvasóm. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva nincs ilyen, hogy régiónk neve az, hogy Észak-Alföld, ebből következően ilyen és olyan fejlesztések csak az Észak-Alföld Régióban, vagy Észak-Alföldön valósulhatnak meg, akár tetszik, akár nem.

A harmadik kedvencem talán a leggyakoribb. Sorozatosan hallom és olvasom, hogy például Debrecenben a Kossuth és Szent Anna utcák(!) kereszteződésében történt valami. Mondják, s írják ezt abban a meggyőződésben, hogy ők most mennyire pontosan megjelölték nekem a helyszínt, közben meg ennek a mondatnak az az üzenete, hogy Debrecenben Kossuth és Szent Anna utcából is több van, pedig tudtommal nem ez a helyzet. Nem kell tehát variálni, okoskodni, elég egyszerűen azt írni, mondani, hogy „baleset történt a Kossuth és Szent Anna utca kereszteződésében”, érteni fogja mindenki.

Sajtónyelv órán még én sem hittem el, hogy mennyire gyakran használja a magyar könnyűzenei sajtó a „fronthölgy” elnevezést egy zenekar női énekesére, vezetőjére utalva. Valószínűleg fogalmuk sincs a szerzőknek arról, hogy a fronthölgyek mekkora szolgálatot tettek a háborús katonáknak annak idején, s valószínűleg arról sem, hogy könnyűzenei énekesnők tucatjait qrvázzák le írásaikban.

Itt van még egy csemege: a támogatói ruhák biztosításának ügye. Ez nem helytelen, pusztán butaság azt feltételezni, hogy egyes műsorvezetők ruhái valóban annyira értékesek, hogy a rendőrség biztosító szolgálat keretében vigyázna azokra. Kifejezhető egyszerűbben, szebben, világosabban is.

Igencsak hiányos listám végén az utolsó népszerű paradoxonra világítanék rá, a „borzasztóan szép” szerkezetre. Úgy gondolom, magyaráznom nem kell, hogy mi a gond, érzi azt mindenki. Szívből kívánom, hogy Isten őrizze meg minden ifjú férfitársamat a borzasztóan szép hölgyektől.

Hogy mindez okoskodás-e, nem tudom. Csak azt tudom, hogy minden zavar, ami hivatalos baromságként épül be a köztudatba, zavar, ha a magyartalan általánossá, elfogadottá válik. Hiszen nem az a nyelvromboló, ha a helyesírási szótárba bekerül a szelfi, hanem az, ha megnyúzzuk és kifordítjuk gyönyörű anyanyelvünk.

De tudják mit, be is fejezem lassan, mert „az ifjú zsurnaliszta olyannyira felhergelte magát, hogy lemuszályozta a muszájt, és nincs korrektor, aki javítja.”