Meghalt ez, elhunyt amaz. Szinte naponta jönnek a halálhírek, mint valami kötelező járulékok, mint valami gonosz figyelmeztetések, hogy ne örüljünk annyira az életnek. A legtöbb gyászhír felett egy fejrázással átsiklunk, néhány közülük, mint a tiéd, Marie Fredriksson, 1 napig szenzáció, aztán már senki nem beszél róluk.
Úgy lépümk át a veszteségeken, mintha azok csak pillanatnyi üzemzavarok lennének, piti kis hibaüzenetek, mint egy vacak számítógépes programnál. Meghalt a Roxette énekesnője, nahát, szegény, ezzel kész.
Na nem. Marie, mikor először megláttalak a Listen to your heart koncertklipjében, fekete egyberuhában, mezítláb, azt gondoltam: ez a nő maga a csoda. Nem tudom, szerelem volt-e, vagy valami más, de soha többé nem tudtam kitörölni a lelkemből azt a dalt, és nem is akartam. Aztán teltek, múltak az évek, évtizedek, és a hangod mindig, mindenhová elkísért: imádta, imádja hallgatni a feleségem, a kislányom (aki talán azt sem tudta 10 évesen, ki ez a nő), a Roxette best of cd-je most is ott van az autónkban, és soha nem is fog kikerülni onnan.
17 évig küzdöttél azzal a rohadt rákkal, erősebb voltál a legtöbb embernél. Most vége. Fáj, hogy sok médium a már a betegségtől legyengült, összetört Marie fotójával illusztrálta a hírt, nekem mindig az a csoda maradsz, ahogy először megláttalak.
Búcsúzásként csak egyet ígérhetek: halálomig a szívemre fogok hallgatni, és a te hangod mindig ott lesz bennem.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások