Az ember, aki csak addig cigizett, amíg versenyszerűen úszott és vízilabdázott – utána nem. Az ember, aki soha nem tartotta magát színművésznek, sokszor érezte a filmművészet csillagainak megvetését is, és mégis rámosolygott a világra. Az ember, aki kínosan ügyelt arra, hogy a filmjeiben még véletlenül se legyenek hullák és ne folyjon vér – az ezredik ütést követően sem. Az ember, aki több mint fél évszázadot élt ugyanazzal a nővel, az első és utolsó feleségével. Az ember, akinek a világon mindenki ismeri a nevét a pigmeusoktól az indiánokig. Az ember, akinek filmjeit nyugodtan megmutathattuk egy 7 éves kislánynak is, tudtuk, hogy nem fog tőlük rosszat álmodni. Az ember, aki miután vízilabdázóként aláírta első amerikai filmszerződését, meccs előtt megkérte a magyar válogatottat, hogy amennyire csak lehetséges, kíméljék az arcát. Hálából utána énekelt a mieinknek. Az ember, aki 40 évesen majdnem meghalt egy súlyos betegségben, de még 46 évig élt köztünk, hogy hitet, életenergiát és napfényt csempésszen a lelkünkbe. Az ember, akinek a halálakor az volt az utolsó szava, hogy KÖSZÖNÖM.
Mi KÖSZÖNJÜK drága Carlo, kedves Bud: akkor még senki nem tudta, de jobb hely lett a világ, amikor 6 kilósan megszülettél Nápolyban. Meghalni pedig nem fogsz soha.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások