A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata rendszeresen ellátogat egy-egy produkciójával a debreceni Csokonai Színházba. 2018. március 5-én este azonban még a szokásosnál is különlegesebb vendégjátékkal érkeztek hozzánk: a rengetegszer feldolgozott, filmvásznon és színpadon is számtalanszor és számtalan módon adaptált Bernard Slade-darabot, a Jövőre, veled, ugyanitt-et hozták el a cívisváros közönségének.
Ki ne emlékezne a mű 1978-as, mára már klasszikussá vált, Robert Mulligan rendezte filmfeldolgozásra, vagy a híres színészpáros, Schütz Ila és Sztankay István fergeteges játékára ebben a darabban? Éppen ezek miatt a korábbi és kiváló feldolgozások miatt éreztem a mostani adaptációt merész vállalkozásnak a rendező, Babarczy László részéről, hiszen ilyen előzmények után óriási teher lehetett hozzákezdeni ennek a történetnek az újbóli színreviteléhez.
Azonban, látva az előadást, azt kell mondjam, Babarczy mintha túl tudott volna lendülni ezen a nyomáson: nem akart se a film, se a híres színészpáros játszotta darab nyomdokain haladni, csak „egyszerűen” rekonstruálni a fantasztikus történetet, amelyben két fiatal ember, Doris és George több évtizedes szerelmi kapcsolatát láthatjuk, azzal a „csavarral”, hogy mindössze évente egyszer találkoznak egy hétvége erejéig az egyik kaliforniai tengerparti fogadóban. A színpadkép is az önállóságról árulkodik: nem hasonlít se a filmbéli szobabelsőre, se a Schützöt és Sztankayt annak idején körülvevő miliőre. Egy kellemes szállodai szobát látunk magunk előtt, nagy ággyal, kandallóval és zongorával, amelyen a George-ot alakító színész, Nagy Csongor Zsolt még játszani is képes. Ám a színművész nemcsak a zongorajátéka kacsán remekel. Végig kiválóan hozza a feleséggel és három gyerekkel rendelkező családapa folyamatos vívódásait a Dorissal való kapcsolata miatt. A rendező George alakjából a bűntudatot domborítja ki a leginkább: érdekes módon nem a nő, a Kovács Nikolett játszotta Doris az, aki folyton aggodalmaskodik a titkos viszony miatt – pedig ő is családos ember –, hanem a férfi, akinek a lelkiismeret-furdalását, a Doris iránti vágya mellett a felesége és a gyerekei iránt érzett felelősségtudatát és szeretetét is végig érzékeltetni képes a színész játéka.
A „bűntudatversenybe” – ahogyan a darab egy pontján ez elhangzik – Doris kevésbé száll be, talán azért, mert egyébként ezekre a hétvégékre ő „elvileg” lelki gyakorlatra érkezik, tehát vallásos mivoltával, a gyónásaival könnyebben elintézi magában ezeket a légyottokat. A páros női tagjának, akit szintén remekül játszik Kovács Nikolett, más problémái vannak: főleg önmagával szemben bizonytalan, nem tudja, ki is ő valójában. Folyamatos énkeresését a darab kiváló jelmezei is mutatják: Doris minden évben más-más hajjal, sziluettben és stílusban érkezik a szállodába, s mindig arról számol be George-nak, hogy milyen újdonságba fogott bele éppen. Ahogy fogalmaz, „valahol Szent Johanna és Coco Chanel között ingázik”, s maga se tudja igazán, hogy melyik szerep állna jobban neki.
Egy önbizalomhiánnyal küzdő és egy önkereső ember találkozása domborodik ki tehát Babarczy rendezéséből, amely tulajdonságok rendezői hangsúlyozását azért érzem nagyon fontosnak, mert a darab így érteti meg velünk igazán, hogy miért nem volt képes ez a két ember évtizedeken keresztül szakítani egymással. Hiszen egymás kiegészítőivé váltak: az önbizalomhiányos férfi Doris évenkénti meg-megújuló rajongásától, szeretetétől és odaadásától érezte magát valakinek, férfinak és olyannak, akire fel lehet nézni, az így magára talált George pedig folyamatosan vissza tudta igazolni Doris számára, hogy mindegy, hogy épp milyen ruhát vagy hajat visel, a lelki tulajdonságai, a kedvessége, a megértő figyelme a lényeg.
Ha csak ez a lélektani szál lenne erős a darabban, már önmagában érdemes lenne megnézni. Ám Babarczy és az alkotótársai minden részletre figyeltek. Például arra, hogy az évek múlását a George hajában a II. felvonásra megjelenő ősz hajszálak is jelezzék, hogy az otthon hagyott férjről és feleségről szóló, minden évben elmesélt történetek pontosak és hitelesek legyenek, ugyanakkor olyanok, amik mind a bűntudatot, mind pedig a család iránti szeretetet érzékeltetni képesek, s hogy a darab egyes részei, amelyek a majd’ negyedszázados kapcsolat minden ötödik évét láttatják, azzal a zenével induljanak, amely a kornak megfelelő. Például Elvis Presley-vel, aztán pedig – ahogy telik az idő – a Rolling Stones-szal.
Egyetlen apró, kicsit zavaró tényezőt szeretnék csak a tényleg nagyszerű produkció kapcsán megemlíteni: épp ezeknél a jelenetváltásoknál a közönség figyelmét kicsit megtöri, hogy amíg a következő találkozóra át- és berendezik a díszletet, a nézők kénytelenek – igaz, hogy zeneszó mellett – de sötétben ücsörögni. Nem tudom, hogy hogyan lehetne a váltásokat gördülékenyebbé tenni, de ezek a sötétek egy-két alkalommal már nagyon kínosak voltak.
Ezt az apróságot leszámítva Doris és George legfőbb tulajdonságaira fókuszáló előadás remek szórakozást, elgondolkodtató szórakozást nyújtott. Köszönjük a rendezőnek, s köszönjük a szatmárnémetieknek, hogy elhozták hozzánk a produkciót!
Gyürky Katalin
Hozzászólások