„Mindenki gyanús, aki él, sőt, az is, aki már nem” – e szlogen segítségével és „hajtogatásával” igyekszik az új magyar krimi-vígjáték, a Ma este gyilkolunk színész-detektív főhőse, a Kern András alakította Tolnai Tivadar biztatni magát. Hogy miért van mankóként szüksége erre a mondásra, igyekszem az alábbiakban bővebben kifejteni.
Fazakas Péter legújabb filmjének beharangozója erősen agatha cristhie-s sztorit sejtet: annyit tudunk meg a leírásból, hogy egy színészotthon berkeibe tekinthetünk be, ahol rejtélyes haláleset – talán gyilkosság – történik, és mivel az otthon a külvilágtól igencsak elszigetelt helyen fekszik, az esetet, ha valóban bűntényről van szó, a házból követte el valaki.
Az izgalmas, és mert agatha christie-s, így csábító felvezető azonban kissé megtévesztő: a sztoriban ugyanis – és itt a film létrejöttének lényegét kezdjük kapiskálni – az esetleges bűntény – legalábbis egy idő után én ezt éreztem – csak ürügy. Jó ürügy arra, hogy e köré építve hazánk színészóriásait egybe lehessen gyűjteni egy szórakoztató film létrehozásához. Ez olyan alkotás kivitelezéséhez, ahol nemcsak a nézők, de maguk a résztvevők is kedvükre nosztalgiázhatnak egyet. A közönség körében ülők – amennyiben elértek már bizonyos életkort – visszaemlékezhetnek a filmben fel-felemlegetett Szomszédok című sorozatra, a Pogány Judit-Koltai Róbert kettős (hiszen mindketten szereplői a filmnek) vígjátékaira, vagy Kern András kapcsán az Ötvös Csöpi-filmek Kardos doktorának figurájára is. Arra az egykori Kardos doktorra, aki itt, Tolnai Tivadarként – beleragadva egy korábbi szerepébe, a Radetzky hadnagy című sorozat főszerepébe – még mindig detektivesdit akar játszani, s amikor bekerül a korban jócskán benne lévő színésztársai mellé a Pirandello Színészotthonba, az ott történt első haláleset tényleg kapóra jön neki, hogy ismét a szerepébe helyezkedhessék, s ismét fennen hangoztathassa a Radetzkyként emlegett szlogenjét: „mindenki gyanús, aki él, sőt az is, aki már nem”.
Azaz: a film nem krimi, még csak nem is annak a paródiája, hanem igazi hazai sztárparádé némi nosztalgikus – és persze ironikus és önironikus – hangvétellel vegyítve. Attól függően, hogy a színészóriások kiszólásait (és egymásnak történő beszólásait) hogyan értékeljük. S itt a rendező – a forgatókönyvíróval, Köbli Norberttel karöltve, aki idő közben levétette nevét a stáblistáról, és maga helyett az egyik megírt karakterének, Monori Abigélnek adta át ezt a titulust, amely „húzás” önmagában megérne egy misét –, bizony elég vékony jégre tereli a szereplőit. A ki- és beszólásokat hallgatva ugyanis néha az lehet az érzésünk, hogy itt ezek a színészguruk mintha önigazolni akarnának: amikor a Kern alakította Tolnai Tivadar azt mondja magáról, hogy „de hát én legenda vagyok”, miközben érezzük, hogy önironizál, vagy legalábbis ezt próbálja, mégis olyan, mintha ezt bizonygatná, vagy bizonygatnia kéne. Ami eléggé rossz szájízűvé teszi a kiszólását. Azért teszi rossz szájízűvé, mert semmi szüksége nincs rá. Se Tolnai Tivadarként – ha a fikció szerint annak idején valóban eljátszotta a 122 részes Radetzky hadnagy című sorozat címszerepét -, sem pedig Kern Andrásként. Ahogy az összes többi szereplőnek – a fent említetteken kívül Hámori Ildikónak, Bodrogi Gyulának, Bánsági Ildikónak, Takács Katalinnak, Jordán Tamásnak, Bálint Andrásnak – sem kéne „megsértődnie”, amikor a hozzájuk megérkező Tolnai Tivadar (vagy ha úgy tetszik, Kern András) epizódszereplőknek, másodrangú színészeknek titulálja őket. Mert erre sincs semmi szükség. Ezeknek a művészeknek a nagysága megkérdőjelezhetetlen, ironizálni rajta felesleges, önironizálni meg végképp, mert olyanná teszi az egész film hangulatát, mintha bárki is elvárná ezektől az óriásoktól, hogy magyarázzák a bizonyítványukat.
Szóval, mindezt tapasztalva jobban örültem volna, ha a film megmarad az előre meghirdetett műfajánál, s a középpontjában valóban egy (esetleges) bűntény feltárása, nem pedig holmi felesleges önigazolás áll. De így legalább semmit se árultam el abból, hogy ki hal meg az otthonban, és hogy Tolnai Tivadar milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy felgöngyölítse a történések szálait. Ha mindezek után még kíváncsiak minderre, Debrecenben az Apolló moziban megtekinthetik a Ma este gyilkolunk című filmet. A mind a mai napig csodálatos és megkérdőjelezhetetlen művészeinket önmagában nagyon jó látni, csak az a bizonyos fentebb említett „vékony jég” nagyon nem kellett volna a sztoriba.
Gyürky Katalin










Hozzászólások