A Csokonai Ifjúsági Programnak, azaz a CSIP-nek köszönhetően az utóbbi két színházi évadban Debrecenben és a városhoz közeli településeken a közép- és általános iskolás diákok számos osztálytermi nevelési előadással találkozhattak. Ezen produkciók szinte mindegyike mellett ott szerepelt Bethlenfalvy Ádám mint szakértő illetve alkotó neve. Június 8-án este a Csokonai Színházban, az évad utolsó résztvevői színházi produkciójában azonban nemcsak a nevével, hanem személyesen is találkozhattunk vele a Kispad című monodrámában, amit ezúttal nem a diákoknak, hanem a felnőtteknek adott elő.
A Chris Cooper szerezte és rendezte Kispad – a résztvevői színház kritériumainak megfelelően – a negyven perces monodrámát meg-megszakítva, a nézőket bevonva készíti elő és dolgozza fel a látottakat. Rögtön a színpad üres terét is a nézők képzelete rendezi be: Bethlenfalvy Ádám arra kér bennünket, hogy vázoljuk fel egy Budapest szélén található park jellemzőit, s a három szék ábrázolta kispadra rajzoljunk graffitiket, olyanokat, amilyeneket el tudunk képzelni egy elhagyatott terület padján. A szituáció már önmagában érdekes: vajon – felnőttként – merünk-e kilépni a „komfortzónánkból”, merünk-e pár percre padot rongáló „lumpenelemmé” válni? S ha igen, vajon miket firkálunk? Vagy nem történik meg a graffitizőkkel való azonosulásunk, és csak emlékezetből, mert már sok fal- és padfirkát láttunk, felírunk valamit? S persze rögtön felmerül bennünk, felnőttekben a kérdés: ennél a feladatnál mit/miket rajzolhatnak a középiskolások, ha egy ilyen előadás keretén belül Bethlenfalvytól engedélyt kapnak rá?
A résztvevői színház varázsába tehát azonnal bevonódunk, pedig tulajdonképp még el sem indult a történet. Hiszen a játékvezető még csak most, a kispad „elkészülte” után változik át színésszé, s bújik bele egy fiatalember bőrébe, aki ebbe a parkba hoz le babakocsiban egy csecsemőt – mint az később kiderül, az unokaöccsét, nővére kisgyermekét -, s ül le a graffitikkel telefirkált padra. A fiatalember élettörténete meglehetősen nyomasztó, s mindazt, ami gondot okoz neki az életében, az alvó csecsemőre zúdítja, minden sérelméről neki számol be, neki „mesél”. S nem sok idő kell hozzá, hogy rájöjjünk: ez a végtelenül magányos, kiszolgáltatott, helyét se a társadalomban, se a családjában nem lelő figura minden felelősséget hárít magáról: minden problémájáért másvalakit okol, nehogy már azt higgyük, hogy bármiben is ő a hibás.
A sérelmeiért az ő véleménye szerint a társadalom minden szegmense felelős: a „mocskos” újságírók, akik nem a valóságról írnak, a bevándorlók, a cigányok, az arab származású orvosok, a négerek, a nővérére és az iszákos apja. Főhősünk teljesen „bepörög” a saját fals gondolataitól. Bethlenfalvy Ádám itt azonban váratlanul félbeszakítja a játékot, hogy ismét mi, nézők következzünk, s dolgozzuk fel – játékos formában – a látottakat. Ránk bízza, hogy analizáljuk ennek a férfinak az összes problémáját. Mi, felnőttek, persze érett fejjel könnyen rájövünk, hogy ezt a „csak ülök és mesélek”- szituációt mi minden válthatta ki a fiatalemberből, mi okozza a frusztrációit. Ám – a résztvevői színház varázsában továbbra is bennmaradva – a véleményeink éppen azért el is térnek egymástól, mert mindenki a saját élettapasztalatából kiindulva, azt érvényesítve fejti ki a látottakról és hallottakról a gondolatait. S a középiskolás diákok nyilván itt is mást gondolnak a férfi helyzetéről, ahogyan nyilván arról is, ami a második részben történik. Amiről itt csak annyit árulhatok el, hogy egyáltalán nem pozitív a végkicsengése. A csecsemő sorsára nézvést sem.
Ám az a jó a résztvevői színházban, hogy semmi sem végleges. Az itt felvázolt végkifejlet is csak egy lehetséges opció. Habitusunknak megfelelően el is fogadhatjuk a Bethlenfalvy Ádám bemutatta és tökéletesen eljátszotta történet tragikus végét, de épp az ellenkezőjét is kérhetjük, vagy akár mi magunk színre is vihetjük. Játszhatunk ezzel az egyébként véresen komoly mesével vagy mesében. Ám a játékunk után még sokáig gondolkodnunk kell rajta.
Gyürky Katalin
Hozzászólások