Gyorsan odaadok neki minden csekket, mielőtt meggondolom magam, s várom, hogy kimondja, mennyi az annyi. Egyszer csak kimondja, de láthatóan nekem igen, neki nem az összeg a fontos. Ő ajánl. Mit? Mindent. Állampapírt, biztosítást, utazást, kaparós sorsjegyet, mindent. Zavartan mosolygok, s mondom: „köszönöm, ennyi kiadás mára elég volt.” Nem érti…
Végre megindulok. Hosszas tötyörgés, kínlódó időhúzás után belátom, nem húzhatom tovább, mennem kell. 30 fok árnyékban, rövidgatyesz, póló, ahogy kell. Szívemen nagy súly, valamiféle megmagyarázhatatlan izgatottság kísér utamon a posta felé. Egyik gondolatom azt mondatja velem, de jó, végre megszabadulsz tőlük, a másik meg azt, hogy baszki, a szimpla megélhetés is egy vagyon.
A tárcámban tízezrek, s el is kap egy pillanatra e kéjes érzés: „fú, de vastag vagyok.” A pillanat azonban tovaszáll, ellenőrzésképp belekukkantok a táskámba, amikor meglátom a köteg sárga és rózsaszín fecnit. A kéj oda, az illúzió romokban, s lehorgasztott orral vonulok tovább annak tudatában, hogy rohadtul nem vagyok vastag, csak drága az élet.
Megérkezek, s megnyugtat, hogy nem vertek agyon útközben egy havi rezsipénzért, ez is valami; talán majd legközelebb. A bejárat közelében egy derékszögig hajlott öregasszony jajgat, lövése nincs, hogy jut haza a kánikulában. Igazán megszánom. Tudom, ő is megfizette már a magáét, s annyi nem járt neki mostanra, hogy ne botladoznia kelljen nyomorult létére.
Életunt feldobottsággal nyitom a csapóajtót, máris nézem a kijelzőt, annyira várom a megkönnyebbülést, azt, hogy fizethessek. De állj! Hát még sorszámom sincs, mit kapkodok? Dúskeblű bombázó zökkent ki a rögvalóságból, nyomna, de nem tudja, mit nyomjon. Időm sincs szemügyre venni, zavarba jön, majd izzadt haját hanyagul az arcomba dobva sietősen távozik. Rájövök, ennyi volt az erotika, nem nyomni akar, hanem siet várni.
Várunk. Sokan, sokféleképpen várunk. Van feszült, van, aki az utolsó pillanatban is számolja, s van olyan is, aki láthatóan nem tudja már, hogy mi az a sorszám.
Fokozódik a vágy, hogy megváljak a tízesektől, ez olyan, mint a fogorvosnál: tudom, hogy fájni fog, de néha muszáj átélni.
Szól a gong, villan a sorszám, eszeveszett lelkesedéssel rohanok a rácsos ablakhoz, mögötte egy kedves nő. Gyorsan odaadok neki minden csekket, mielőtt meggondolom magam, s várom, hogy kimondja, mennyi az annyi. Egyszer csak kimondja, de láthatóan nekem igen, neki nem az összeg a fontos. Ő ajánl. Mit? Mindent. Állampapírt, biztosítást, utazást, kaparós sorsjegyet, mindent. Zavartan mosolygok, s mondom: „köszönöm, ennyi kiadás mára elég volt.” Nem érti, nem érti, csak mondja, csak ajánlja, csak nyomja az akciót, meg a sorsjegyet, meg mondja, hogy hová fektessem be nem létező pénzem. Vérnyomásom ezer közelében. Kezdem sajnálni szegényt, hiszen csekkfizetés közben ilyesmit értékesíteni olyan, mintha egy temetésen kérnénk meg valakinek a kezét. Haragom tovaszáll, idióta vigyorral megköszönöm a semmit.
Pillanatokon belül eszembe jut, hogy tulajdonképpen sorstársak vagyunk. Korábban egy másik postás csaj is ajánlgatott ilyen mindenfélét, aztán miután leszereltem, közölte, hogy ő is lesz@rja, csak a főnöke itt mászkál, és kirúgják, ha nem nyomatja ezt a sok remek terméket. Szóval ezért vagyunk sorstársak. Ő azért küzd, hogy legyen munkája holnap is, én meg azért, hogy fizethessek neki legközelebb is.
KB
Hozzászólások