A Hajdú Szabolcs rendezte Ernelláék Farkaséknál című, a Látókép Ensemble produkciójában Debrecenben is megtekinthető darabban talán az a leghátborzongatóbb, hogy nem hangzik el benne egyetlen hangos szó sem. Végig lefojtott, halk hangon, már-már monoton módon közvetítik felénk a szereplők azt a jóval korábbra visszanyúló, ám a jelen helyzet – Ernelláék egy év Skócia után visszajönnek Magyarországra, s a húgáéknál, Eszternél és férjénél, Farkasnál akarják meghúzni magukat – kulminálta tragédiahalmazt, amelynek akár csak egyetlen részletével szembesülni is embert próbáló.
Így, „csomagban”, „halmazként”, ráadásul lakásszínházi körülmények között elénk tárva azonban szó szerint sokkoló. A darab ugyanis apránként csöpögtetve, egy-egy újabb párbeszéd, vagy egy-egy újabb furcsa gesztus segítségével avat be bennünket a családtagok közötti bonyolult viszonyrendszerbe, ahol a látszólagos nyugalom alatt hatalmas feszültségek, elrontott életek, kilátástalanság és magány honol. Ernelláék még meg sem érkeznek, Eszter (Török-Illyés Orsolya) és Farkas (Hajdu Szabolcs) esti, a gyerekük, az ötéves Brúnó (Gelányi Imre) lefektetési hercehurcája közbeni beszélgetéséből máris kiderül, hogy a két ember gyerekneveléssel kapcsolatos eltérő nézetei mennyire bomlasztóan hatnak a családi életükre. Ám itt a fő baj nem csak a családi összhang hiánya – önmagában persze ez is tragédia –, hanem ennek a konfliktusnak a „terméke”: egy akarnok, agresszív, követelődző gyerek, aki ötévesen már tisztában van azzal, hogy hogyan játssza ki egymás ellen a szüleit. Akik – mintha nem lenne épp elég bajuk amúgy is – az éj kellős közepén megkapnak még egy tragédiahalmazt, Eszter nővérét, Ernellát (Sárosdi Lilla), az ő férjét, Albertet (Szabó Domokos) és a tíz éves kislányukat, Laurát (Hay Anna). Akiknek – tudjuk meg a család első, felszínen az el– és befogadást, a rokonok iránt érzett szeretetet, a megértést tükröző beszélgetéséből – nem sikerült a skóciai munkavállalás s az ottani kecsegtető élet.
A kényszeres együttélés azután – ami önmagában is feszültségnövelő tényező – mindent előhoz. Kivéve a nyílt konfliktusokat. Megtudjuk, hogy Ernella Skóciában megcsalta a férjét, hogy a két lánytestvér, Eszter és Ernella gyerekkoruk óta nem jönnek ki egymással, hogy Farkas, aki a körülmények ellenére mégiscsak normális egzisztenciával bír, titkon mennyire lenézi, s valahol gyűlöli is Albertet, aki közel negyven évesen még semmire se vitte az életben. Látjuk, hogy Farkas mennyire nem tud a fiával mit kezdeni, hogy Eszter érzi férje távolodását, a családi életük lassú, de biztos erózióját, Ernella pedig lánya, Laura boldogtalanságát.
Látjuk, de azon kívül, hogy látjuk, nemcsak az a félelmetes, hogy ezek az emberek nem esnek egymásnak, nem tépik ki egymás haját, hogy Eszterék nem zavarják el Ernelláékat a lakásból, még azután sem, hogy a kislány, Laura meglopja őket. Nemcsak az a hátborzongató, hogy egy hangos szó nem hangzik el, hanem az, hogy a szituációk és párbeszédek által feltáruló borzalmak ellenére semmi nem változik. Minden marad a régiben: a tutyimutyi Albert homokba dugja a fejét, mintha a felesége nem feküdt volna le egy másik férfival, Eszter a történtek ellenére kölcsön ad a nővérének, nem is keveset, s mint egy boldog, nagy és összetartó család, az előadás végén együtt, egymás mellett ülve nézik végig a két gyerek közös meseprodukcióját. Azért a két gyerekét, akik pár órával ezelőtt még összeverekedtek. A záró jelenetben pedig várják a nagyapát, Eszterék édesapját, közös családi vacsorára…
Miközben mindenki, egytől-egyig boldogtalan. De nem akar szembenézni vele. Vagy inkább nincs bátorsága hozzá. Könnyebb ugyanis az elrontott életéért mást okolni: erős jellemzője a darabnak, hogy ez a más azonban nem a velük élő férj, feleség vagy gyerek. Mondom, még ahhoz sincs bátorságuk, hogy egymásnak jól odamondogassanak. A más általában a felmenők egész sora: apák, anyák, nagyszülők, akiktől – egyfajta pozitivista szemléletet követve – készen kaptak bizonyos tulajdonságokat, s azokon, legalábbis szerintük, változtatni nem lehet. Minden egyes elrontott kapcsolatért, rossz döntésért, tétlenségért és tehetetlenségért tehát mások, az elődök lennének a hibásak, s a szereplők egytől-egyig mossák a kezüket. Nem rajtam múlik – mintha mindegyik ezt szajkózná.
Hajdu Szabolcs azóta már azonos címmel filmre is vitt darabja tehát – amelynek célja a rendező szerint az volt, hogy merjünk beszélni magunkról, a problémáinkról – a kibeszélésnek egy igazán különleges, s épp különlegessége miatt megdöbbentő formáját választotta: a csendes sikoltozásét. Ahol belül mindenki ordít a fájdalomtól és a boldogtalanságtól, de ennek az ordításnak a hangját elfojtják bizonyos viselkedési szabályok, konvenciók, ám leginkább: a gyávaság.
Gyürky Katalin
Hozzászólások