„Ki vagyok én? Már mindenki elhagy engem, de vajon én honnan jöttem?” – ezek a kérdések fogalmazódtak meg az Amerikában élő Susanne Balaze Weiss-ben, aki szeretett nagyanyja, majd férje halála után – gyerekei nem lévén – egyedül, magányosan érezte magát. Az idős hölgy szeme ma is könnybe lábad, amikor visszaemlékszik erre az időszakra. Szeretett volna valahova és főként valakikhez tartozni, ezért döntött úgy, hogy felkeresi felmenői leszármazottait, így jutott el immáron másodjára Debrecenbe és Mátészalkára. A Szabó és a Balázsy családdal, valamint Susanne Balaze Weiss-szal beszélgettünk.
Váratlan telefonhívást kapott tavaly tavasszal a mátészalkai Balázsy család. Egy családfakutató kereste őket, aki közölte: egy Californiában (Los Angeles, Pasadena) élő távoli rokonuk, Susanne Balaze szeretné velük felvenni a kapcsolatot. – A családunkban nem sok szó esett a múltról (nagyapám korán meghalt, és édesapám sem ismerte a saját nagyapját), így eléggé meglepődtünk, és kissé bizonytalanok is voltunk a történet hitelességében. Majd édesapám találkozott a debreceni családfakutatóval, Miroslaw Kozakkal. Akkor előkerült néhány régi irat, majd több hiteles dokumentum is, így már biztosak voltunk benne, hogy tényleg a mi rokonunkról van szó – mondta ifjabb Balázsy Béla, aki maga is debreceni kötődésű, és akinek az édesapja másodunokatestvére Susanne apai ágon. – Tavaly ősszel érkezett hozzánk először a tengerentúlról, így a család 110 év távlatában találkozott egymással. Felemelő pillanat volt, amikor egy budapesti szálloda halljában egy apró, de annál energikusabb ősz hajú néni (jövő héten lesz 79 éves), meghazudtolva korát, ugrott a nyakamba, miközben könnyezve dadogta: „Hello Balazsy. I got you!”
Susanne idén már másodszor látogatott kis hazánkba, október 29-én épp a debreceni kötődésű anyai ágú rokonsága látta vendégül. A sok étel és ital mellett az asztalra kiterített családfa ellenére nagy volt a zűrzavar a generációk között, még sok a homályos folt a múltban. A családtagok a vidéki emberekre jellemző habitussal, egymás szavába vágva próbálták bizonygatni „saját történetüket.” Látszott, hogy jól összeszokott a társaság, kívülállóként nem gondolnám, hogy Susanne életében még csak néhány napot töltött velük. Majd amikor kissé feloszlott a zsivaj, megismertük a történetét is.
Történelem
Susanne nagyszülei az 1900-as évek elején vándoroltak ki hajóval New Yorkba. Nagyanyja (Szabo), nagyapja (Balázsy) második felesége volt. Susanne nagynénje Marget 2007-ben halt meg, akinek hatalmas fényképalbuma érzéseket indított el az amerikai hölgyben. Susanne férjével kezdett el kutatni a család után. – Először az internet segítségét vettem alapul, ahol nagyon sok információra bukkantunk. Az Ellis-sziget bevándorlókat kezelő szervezetének honlapján a pontosan vezetett adatok nyomán további információkra derült fény. Férjem 2011-es halála után egy családfakutatóval folytattam a keresést… – mesélte Susanne.
A családfakutató
– Habár nagyon jól vezetett adatbázisról van szó, mivel amerikaiak jegyezték fel az emigráltak nevét, többször előfordult névelírás. Például Mátészalka név alatt 11 adatot találunk, ám ha másmilyen módon írjuk be a település nevét, további 200 találat jön fel – mutatott rá Miroslaw Kozak családfakutató. Hozzátette, a bevándorlókat ellenőrző állomáson nagyon részletesen kérdezték ki az érkező embereket, többek között származásukról és felmenőikről is szó esett. Akkoriban tizenöt-húsz kérdést tettek fel, ma mindössze hármat. A Balázsy vezetéknevet is hangzás után írták le, így lett belőle Balaze.
Kiderült, hogy Susanne-nek Magyarországon nemcsak Mátészalkán, hanem Debrecenben, Fábiánházán és Budapesten is vannak másodunokatestvérei. Legtöbbjükkel már személyesen is találkozott.
Csárdás és kocsonya
– Nyolc-tízéves koromban sokszor táncoltam csárdást a nagymamámmal, amikor elmentünk Delrayben egy magyar étterembe. Itt láttam először Dobos tortát, aminek réteges elrendeződése gyerekként teljesen elvarázsolt – idézte fel Susanne gyerekkori emlékét. Elmesélte, gyakran látogatta az idős asszonyt, aki úgy nyújtotta a rétestésztát, hogy az sosem szakadt el. – Ezt mindig csodálattal néztem, ráadásul segíthettem is neki – mesélte csillogó szemekkel. Majd felidézte a szalonnasütés emlékeit is, ahogy a Michigan-tavak partjánál csepegtették kenyérre a kiolvadt zsírt. Susanne nagyanyja nem sokszor beszélt magyarul, ám mégis volt néhány olyan kifejezés, melyeket szeretett mondogatni: „Nem jó.” „Nem-nem.” „Én szeretlek.” – törtek fel az emlékek. Ma már Susanne is tanul egy kicsit magyarul, egy szót már nevetve emleget: „Pálinka, pálinka.”
A történetnek azonban még koránt sincs vége: a családfakutatás tovább zajlik, valamint Susanne tervei közt szerepel, hogy egy könyvben megörökíti a családtagjaival kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat.
Azonban még sok a megválaszolatlan kérdés:
Miért veszett homályba Magyarország? Miért titkolták az ősök a múltat? És hát, hogyan tovább így együtt?
A válaszok talán sosem lesznek teljesek, de egy dolog biztos, Susanne sosem érzi már magát többet egyedül.
Vass Kata
Fotók: Bakos Attila
Hozzászólások