Csodaforrás: százéves a hajdúszoboszlói gyógyvíz – a mesekönyv szerzőjével beszélgettünk

Idén százéves a hajdúszoboszlói gyógyvíz, ebből az alkalomból jelent meg a Csodaforrás című mesekönyv, amiben Panka segítségével megismerhetik a gyerekek a gyógyforrás eredetét. A város felkérésére álmodta meg ezt a varázslatos, tündérekkel és sárkányokkal teli történetet Rácz Anikó mesemondó, akit a népi kultúra hírnökeként is neveznek, ízes előadásával még közelebb hozza a hallgatósághoz a népmesék világát.

Több könyv illusztrálása is fűződik már a nevéhez, de ez volt az első alkalom, hogy saját írásához készítette el a rajzokat.

Ott szerzett élményei meghatározták egész életét és munkásságát, mint mondja, még ma is sokszor merít belőlük. Mindig érdekelte a népművészet, a kultúra, valamint a népmesék világa. A képzőművészet számos területén kipróbálta már magát és fejlesztette tudását.

Az élőszavas mesemondás fortéjait a Hagyományok Háza Magyar népmese- hagyományos mesemondás tanfolyamán ismerte meg 2018-ban. Ekkor jött rá arra, hogy a bihari tájnyelv igenis megőrizendő kincsünk. Azóta tudatosan alkalmazza a mesemondásai során, hogy még színesebbé tegye a mesét a közönség számára.

Neked melyik a kedvenc meséd?

Én nagyon szeretem a Szűcs Sándor által gyűjtött, a Madárkereső Királyfiak mesekönyvet és a benne lelő összes bihari gyűjtésű népmesét.

Van-e olyan mese, amire a gyerekkorodból emlékszel, ami a gyerekkorodat meghatározta volna?

Nagyon szerettem a színes képes mesekönyveket. Anyai nagymamámmal nézegettük is, illetve ő mesélt nekem nagyon sokat. Gyermekkoromat nála töltöttem, amikor beteg voltam, akkor ő vigyázott rám és ő is szerette a meséket.

Honnan ered a művészetekhez való vonzalmad?

Valószínű, hogy édesanyámtól örököltem ezt a szép érzéket, a kézügyességet. Ő nagyon gyönyörűen rajzolt és festett. Megmaradtak örökségben a munkái. Sajnos csak elég kevés, de azokat a mai napig nagyon féltve őrzöm.

Mennyire támogatta a művészi törekvéseidet?

Én úgy gondolom, hogy örömmel nézte a bontakozó rajztudásomat, művészeti megjelenésemet. És hát dicsért, dicsért, biztatott, buzdított. Bár mindig azt mondták, hogy valami rendes szakmát tanulj, mert ebből nem lehet megélni.

Az iskolában voltak-e olyan tanárok, meghatározó személyiségek, akik segítettek téged ezen a pályán elindulni, vagy fejlődni?

Egészen kicsikorom óta szerettem rajzolni, bár sosem gondoltam, hogy én ezzel annyira komolyan fogok foglalkozni, hogy akár mesekönyvben is megjelennek a rajzaim. Középiskolában nagy hangsúlyt fektettünk a rajz tanulásra, és Dombi Géza Zsigmond tanárom nagyon buzdított, bátorított, hogy folytassam, csináljam, mert ügyes vagyok.

Én akkor még nem gondoltam, nem láttam magamat annyira kiemelkedőnek a többiek közül ezen a téren.

Óvónőképzőbe jártam, óvónői pályán indultam el, de valahogy csak bennem maradt ez a rajzolás iránti vágy és megkerestem az egykori tanáromat és megkérdeztem tőle, hogyan lehetne tovább fejlődni, magasabb szintre lépni, több technikát megismerni. Ő javasolta nekem, hogy jelentkezzek a Megyesi Ferenc Képzőművészeti Körbe, illetve a nyári táboraiba, amin amatőr alkotók is részt vehetnek. Hát így indult 1995-ben ez a rajzolás, festés magasabb szinten nálam.

Milyen technikákat próbáltatok ki ebben a körben?

Amellett, hogy rajzoltunk grafittal, szénnel, a festészeti technikában a tus, pác, az akvarell volt az, amivel indítottunk, ami azért is nagyon jó, mert viszonylag olcsó technika, és sok játékosság rejlik benne.

Mi áll hozzád legközelebb, amivel ki tudod fejezni magad?

Attól függ, hogy mi a téma, mit szeretnék alkotni. Tehát én pasztellkrétával is dolgoztam, olajfestékkel is, mindegyiknek más a sajátja, más a tulajdonsága, más hatása van az ezek által készített képeknek. Mindig a hangulatomtól függ, és a témától, hogy melyik eszközhöz nyúlok.

Mi az, ami legtöbbször visszaköszön az alkotásaidról? Mi az, amit szívesen csinálsz?

Amikor szabadon rajzolok, festek, akkor még mindig a parasztház, a bihari táj, a fák, a virágok, tehát a környezetem, ami körül vesz egészen gyerekkorom óta. Amikor illusztrálok, hát nyilván akkor a mesék világába burkolózok, és számomra ott a legjobban kifejező technika vagy amit én a legszívesebben alkalmazok, az a színes ceruzarajz.

Honnan jött az ötlet, hogy óvónőnek állj?

Úgy gondolom, hogy tíz éves korom körül jött ez az ötlet, ugyanis akkor született a testvérem, a kishúgom és én akkor elkezdtem babázni. Édesanyámnak nagyon sokat segítettem a babaápolásban, rengeteget játszottam a kistestvéremmel, igazán közel kerültek hozzám a kisgyerekek. A későbbiekben sem veszítettem el ezt a szeretetet, az érdeklődést. Kézenfekvő volt, hogy ide jelentkezzek, hiszen egy kiváló szakközépiskola van a városunkban.

Mi volt az első munkahelyed? Hogyha nem emlékszel vissza erre az időszakra?

Az első munkahelyem Mezőpeterten volt, az óvodában.

Nagy izgalommal és boldogsággal töltött el, hogy most már dolgozókként lehetek a gyerekek között, és hát az a kisfalusi környezet, a falusi óvoda, az nagyon kedves volt akkor is a szívemnek, még a mai napig is szeretem az ilyen helyeket.

Miért végezted el mégis a tanítóit?

Önmagának az ember felállít egy mércét és szeretne mindig tovább jutni, fejlődni, tanulni. Amikor a tanítóképzőbe jelentkeztem Szombathelyen, nem voltam benne biztos, hogy én tanítani akarok, csak úgy gondoltam, hogy a tanulás az mindig hozzátesz az ember személyiségéhez, tudásához. Akkor voltak olyan ígéretek, hogy majd olyan intézmények is lesznek az országban, ahol hároméves kortól egészen az alsó tagozat negyedik osztályáig ugyanaz a személy foglalkozhat a gyerekekkel, tehát az óvónői és a tanítói diplomával végig lehet vinni egy adott korcsoportot, ami nagyon-nagyon pozitívan hatna a gyerekekre, hiszen egy nagyon mély érzelmi kapcsolat szokott kialakulni az óvónéni, a tanítónéni és a kicsik között. Sajnos nem tudok róla, hogy ez megvalósult volna bárhol is.

Tanítónőként hol helyezkedtél el?

Mezősason kezdtem az általános iskolában, alsósoknak és felsősöknek is voltam tanítója, tanára, osztályfőnöke is. Mellette pedig a rajztanári szakot is elvégeztem Nyíregyházán.

Összehasonlítva az óvodát meg az iskolát, hozzád melyik állt közelebb? Melyik korosztállyal tudtál jobban boldogulni?

Nehéz kérdés, talán nem is rangsorolnék, hanem azt mondanám, hogy mindegyik időszaknak a gyermekek fejlődésében megvan a maga szépsége és nehézsége, más feladatokat ró az emberre. Más nyelvet kell hozzájuk használni, de a kulcs mindig a szeretet, amivel meg lehet fogni őket.

A mese és a rajzolás több ponton is kapcsolódik a te életedben. Több mesekönyv is megjelent a te illusztrációiddal. Hogyan indult ez? Hogyan jött az első mesekönyv, amit illusztráltál?

Mezősason dolgoztam az általános iskolában Bihari Csaba igazgató irányítása alatt és hát a bizalmába fogadott, elmondta nekem, hogy vannak neki meséi, amik a fiúkban lapulnak már jó ideje. Megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá illusztrációkat készíteni. Átadta az írott anyagot és elvarázsoltak a meséi.

Így született meg 2016-ban az első Bihari Csaba által megírt mesekönyv, a Falusi mesék, amit az Europrint kiadó gondozásában tudtunk megjelentetni.

Hogyan készítetted hozzá az illusztrációt?

Mivel azelőtt még nem csináltam ilyet, először ki kellett gondolnom, hogy milyen technikával fogom elkészíteni. Készítettem pár vázlatot, pár technikai megoldást, és akkor választottam ki azt, hogy jó, akkor én színesceruzával fogom megrajzolni, aprólékosan, mert számomra ez adja a legjobban vissza azt, amit én szeretnék kifejezni.

Azóta már több mesekönyv is megjelent az illusztrációiddal, melyek ezek?

Ennek az első könyvnek, a Falusi meséknek olyan kedvező volt a fogadtatása, hogy úgy gondoltuk, érdemes folytatni, így született a Mesék Biharországból című könyv, szintén Bihari Csaba írásaiból. Azután a Bodorka Népmesepontban a cigány népmesékre terelődött a figyelmünk és elkezdtem ezeket gyűjteni. Beregböszörményből illetve Budapestről sikerült összegyűjtenünk annyi mesét, hogy ebből született egy mesekönyv, az Anyám meséi, Guszti bácsi meséi és hát ez is egy nagyon-nagyon izgalmas kaland volt a számomra, ennek a világnak az átélése, ahhoz, hogy ezt képileg is meg tudjam jeleníteni.

Illetve a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegye népmeséit magába ölelő Borsodi madárka volt a negyedik mesekönyv, ami elkészült. Ez a mostani, a Csodaforrás már az ötödik.

Miért tartod fontosnak a népi kultúrának a továbbadását?

Egyrészt én magam is sokat köszönhetek a népi kultúrának, tehát egy olyan ősi tudás, egy ősi szépség, ami által megismerhetjük a felmenőinket, a gondolkodásmódjukat, az életüket.

Pont a kultúra őrzése és továbbadása kapcsán kezdtél el mesélni is. Hogyan vagy mikor döntötted el azt, hogy akkor te ebben képzed magad?

Szerettem mindig is mesélni, örömöt okozott nekem is, hogy mesélek, és az is örömöt okozott, ahogy láttam a gyerekek arcán, hogy ők mennyire fogékonyak a mesére. De óvónőként máshogy meséltem, máshogy tanultam a mesemondást, mint a Hagyományok Házában. A mesemondók szárnyra keltik a meséket. Saját szavainkkal mondjuk el, de úgy, hogy mi már elsajátítottuk azt a mesei nyelvezetet és interaktív kapcsolatot igyekszünk építeni a közönséggel.

Nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is mesélsz. Milyen az a mesekocsma? Hogy kell ezt elképzelni?

A mesekocsma, ez egy nagyon-nagyon jól kitalált fogalom. Egy olyan kulturális rendezvény, ahol szervesen összekapcsolódik a kulturált borfogyasztás, bor bemutató és kóstoló zajlik a programon alatt, illetve élőszavas mesemondással szórakoztatjuk még a hallgatóságot.

Rácz Anikó korábban is mesélt már szerkesztőségünknek!